|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 408 találat | lapozás: 1-30 ... 361-390 | 391-408 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Benedek Elek 2017. augusztus 2.„Elvarázsolják” a gyerekeket a Partiumi Magyar NapokonBábszínházi előadásokkal, interaktív koncertekkel, valamint kézműves foglalkozásokkal várják a gyerekeket a Szatmárnémetiben tizenhatodik alkalommal, augusztus 20–27. között rendezendő Partiumi Magyar Napokon. A szervezők idén is nagy hangsúlyt fektetnek az augusztus 20–27. között rendezendő 16. Partiumi Magyar Napok gyerekprogramjaira, melyek ezúttal egy különleges helyszínen, a szatmárnémeti Tűzoltótorony tövében kapnak helyet. Tavalyi mottónk jónak bizonyult, így hát idén is azt mondjuk: küldd a dadust szabadságra, nyolc napig mi biztosítjuk gyerekeid szórakoztatását!” – hívják fel figyelmet a szervezők. A bábszínházi és színházi előadásokon olyan neves társulatok szórakoztatják majd a kicsiket, mint a Manna és a Neptun Brigád, akik augusztus 20-án Szatmárnémetibe hozzák a Világszép Nádszálkisasszony című produkciójukat. A zenés mesejátékot leginkább a „mozgalmas” szóval jellemezik: folyamatos a cselekmény, és sokszor nem a szavak fejezik ki az érzelmeket, hangulatokat, hanem inkább a mozdulatok dominálnak. A Világszép Nádszálkisasszony olyan előadás, amely tényleg a gyerekeknek szól, nincs benne mélyebb értelmezési réteg, ami a felnőttekre vár, ezúttal ők csak kísérőként tartanak a kicsikkel. Benedek Elek meséje újjászületett Litvai Nelli tollából – így egy igazi mai történetet tekinthetnek meg a gyerek és szüleik élő zenével. Az előadást öt év fölötti gyerekeknek ajánlják a szervezők, helyszíne a Szatmárnémeti Északi Színház. A Neptun Brigád mellett jelen lesz a veszprémi Kabóca Bábszínház, valamint augusztus 25-én a budapesti Aranyszamár Társulat Szatmárnémetibe hozza Wass Albert gyerekeknek szóló darabját, az Erdők könyvét, egy tüneményes teremtéstörténetet varázslatos lényekkel, tündérekkel és boszorkányokkal. Népies gyerekkoncertek Augusztus 23-án a Kolompos együttes várja a táncos lábú gyerkőcöket a Tűzoltótorony melletti színpad elé. A zenekar az 1980-as évek végén tűnt fel a magyar népzenei palettán. Táncházi zenekarként, táncegyüttesek kísérőiként váltak ismertté, majd rövidesen önálló koncertjeiken népszerűsítették a magyar és Kárpát-medencei népzenét Svédországtól Szicíliáig, Kanadától Japánig. A magyar gyerekek körében egyik legnépszerűbb együttesként ma is arra törekszenek, mint a kezdetekben: megismertetni, megszerettetni a gyerekekkel és szüleikkel a magyar népzenét, néptáncot, régi népszokásokat, vagyis mindazt a páratlan kulturális kincset, melyet elődeink hagytak ránk örökségül. Augusztus 26-án a Kossuth-kertbe várják a kicsiket, ahol a Belvárosi Betyárok fergetegesnek ígérkező koncertjén tombolhatnak a résztvevők. A gyerekközönség újdonsült kedvencei, a Belvárosi Betyárok műsora egy régóta fennálló hiányt pótolt a gyerekeknek szóló produkciók színterén, hiszen olyan koncepcióval és igénnyel született, miszerint a gyerekeknek is kijár a tartalmas zenei szórakozás Bede Laura / Krónika (Kolozsvár) 2017. augusztus 24.A világ közepén, KisbaconbanAugusztus első hétvégéjén, a huszadik – ez alkalommal Kisbaconban szervezett – erdővidéki honvédtalálkozót követően, amikor a megemlékezők serege nem oszlott még fel, a művelődési otthon előtt kértük Benedek Mártát, a közeljövőben szakítson rá időt, s meséljen nekünk Benedek Elek falujáról. – Mégis, miről kellene mesélnem? – kérdezett vissza a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskolát bő negyven éven át szolgáló Márta néni. – Arról, hogy mit jelent önnek Kisbacon! – Jaj, nekem mindent! – mondotta, s ezzel már bizonyossá vált, szíves-örömest vállalja a feladatot. Márta néni életének hetvenhárom esztendejéből többet is távol élt Kisbacontól, de hiába szakította el a sors vagy az iskola, biztosan tudta, mindez csak ideiglenes – ők egymásnak vannak „teremtve”. Veszedelmes esztendők Nem közismert, de Benedek Márta keresztneve valójában Mária. Ezt olyannyira kevesen tudták, hogy férje, Gábor bácsi is csak nyolc év házasság után tudta meg az „igazságot.” Édesanyja a Márta nevet adta volna az 1944. augusztus másodikán született kislányának, édesapja viszont a Máriához ragaszkodott olyannyira, hogy amikor 8-án átment Nagybaconba, hogy a hivatalban bejelentse, saját akaratát érvényesítette. A kislány világra jöttét nem sokáig ünnepelhette a család, mert édesapja a hivatalban a keresztlevél mellé behívót is kapott, s 13-án már be is rukkolt. Nehéz idők jártak akkor Kisbaconban is. Az oroszok szeptember 5-én jelentek meg, érkezésük pedig akkora riadalmat keltett a falu népében, hogy mindenki menekülőre fogta. Hogyha nagyobb lesz a veszedelem, mint gondolnák, s esetleg a csöppség nem élné túl, hát ne pogányként lehelje ki lelkét, gondolkodott édesanyja, s azzal befutott Tompa Zsigmond tiszteleteshez, aki a kút kávájáról levette a csuprot – akkoriban minden ház udvarán volt kút, s rajta csupor, hogy bárki járókelő, ha megszomjúhozik, azt hűs vízzel elolthassa –, elmondott egy miatyánkot, némi vizet löttyintett fejére, s azzal kereszténnyé tette. Az oroszok mondhatni tisztességesen viselkedtek, mindössze boltjuk iható részét pusztították el teljesen – nemcsak a fellelhető nemesebb italokat, de boralját, kék szeszt, kölnit, sőt, hajolajat(!) is –, mehetett az élet tovább. Mindenki nehezen élt, de Márta – mert nem a papír számított, hanem az anyai kívánság – még nehezebben viselte a megpróbáltatásokat: szüntelen azt kérdezte, másnak miért van édesapja, az övé hova lett? Évekig, egészen 1948. május 5-éig kellett hasztalan vágyakoznia, amíg szibériai fogságából kiszabadult atyja. Szárazajta gondoskodása A négy elemit Kisbaconban Bardocz Dezső és Tompa Ilona kezei alatt végezte, ötödikben át kellett volna járnia tanulni Nagybaconba, ám Szárazajtán élő nagyszülei kezdeményezésére inkább oda ment. Erre a három esztendőre nagy szeretettel emlékszik vissza. Bár szigorúan fogták, s a munkából is rendszeresen ki kellett vennie részét, nagyon szerették, s jól gondoskodtak róla. Tőlük tanult meg szőni – ma is szívesen ül le dolgozni az öreg osztováta mellé –, tehenet fejni, takarni, gyomlálni és kapálni. Olyan szépen kérték, végezze el a feladatokat, hogy nem is gondolt arra, nem teszi, amit ráróttak. Például szentül elhitte nagyapjának, hogy az a fa, amit ők ketten vágnak fel a harcsafűrésszel, nagyobb lánggal és érezhetően jobban fog égni, mint a másé. Ha betértek egy-egy ismerős házába, a jó öreg még rá is játszott egy kicsit, s csendben intette a leánykát, érzi-e, veszi-e észre, hogy az a fa kevesebb meleget ad, mint az otthoni? Ott szerette meg a fúvós zenét is. A zene mindennapjaik része volt: nagyapja, Incze Gábor, aki mintegy negyven évig irányította a rezesbandát, rendszeresen vezette a próbákat, készültek a fellépésekre, a kislányt pedig annyira megragadta a látott, halott csoda, hogy mint mondja, ha meghal is rezesbanda kísérje utolsó útjára. Apropó, halál! Halottak napján bármilyen idő is legyen, Márta néni első útja édes nagyszüleihez, Szárazajtára visz, „mert az onnan kapott szeretetet feledni nem lehet, mint ahogy azt elégszer megköszönni sem”. Fiatalként, dolgozóként Tizennégy esztendősen szeretett volna konfirmálni, de a politika megpróbált közbeszólni: édesapjára, aki akkoriban szövetkezeti elnök volt, az elvtársak rászóltak, nem helyes, hogy egy vezető tisztséget ellátó ember Baróton továbbtanulni kívánó lánya Istenben higgyen, és arról tanúbizonyságot is akarjon tenni. Szülei értették a célzást, ezért hát ismét Tompa Zsigmond tiszteleteshez folyamodtak megoldásért. A lelkész nem kérette sokat magát, az előszobában édesanyja és két tanú jelenlétében feltett három kérdést a kátéból, s azzal megkonfirmáltnak tekintette a leánykát. Az elvtársak bakadólását nem felejtette el édesapja sem, s hiába kérték, sosem állt be párttagnak – mert olyanok közé, akik Istentől tiltanak, nem akart vegyülni. A baróti két tanévet a sepsiszentgyörgyi 2. számú Leányiskolában eltöltött két esztendő követte. A középiskolába nemhogy bejutni, de felvételizni sem volt egyszerű: feltételként szabták, hogy a szünidőben a termelőszövetkezetben száz normát kell ledolgoznia, ha párttitkári jóváhagyást akart szerezni. Egy norma napi nyolc óra munkát tett ki – elsősorban takarást, lennyüvést, kapálást és a krumpli betakarítását jelentette –, de mivel az időjárás nem mindig kedvezett, volt, hogy csak órákat lehetett dolgozni, s úgy bizony többet jelentett, mint száz nap. Az érettségit követően Kiskapuson tanult a vegyészeti technikumban, amit szerződésének megfelelően három év munka követett a Carboxim gyárban. Amint tehette, felmondott, és 1968. szeptember 18-án, jó nyelvtudásának köszönhetően Szárazajtán helyettesítő román szakos tanár lett másfél évre. A Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola új épülete akkor készült el, szaklabort is berendeztek, s hívták, foglalja el a képesítésének megfelelő állást. Három évet dolgozott ebben a beosztásban, majd amikor az megszűnt, Boda János igazgató és Ozsváth Gábor matematika szakos tanár nem engedték el, hanem a könyvtárhoz vezették, kinyitották ajtaját, s jó munkát kívántak. A jókívánság bő négy évtizedig, 2013 októberéig kitartott! Munkájában kifejezetten szerette, hogy a gyermekeket útba igazíthatta, mit és hogyan olvassanak, s büszkeséggel töltötte el, hogy firtatás nélkül megnyíltak előtte, megbíztak benne, s kötődtek hozzá. Úgy érezte, nemcsak két gyermeke van – férjével, Benedek Huszár Gáborral 1970-ben kötött házasságot, s nevelték nagy egyetértésben gyermekeiket, Jánost és Mártát –, hanem sokkal több. Otthon, Kisbaconban Feledhetetlenek a kisbaconi gyermekkori emlékek. Az ötvenes években nehéz időszakok követték egymást. A világháború utáni új rezsim könyörtelen és értelmetlen határozatokat léptetett életbe, amelyek szegénységet és nélkülözést hoztak – a termés javát be kellett szolgáltatni, nem volt pardon akkor sem, ha nem termett elég. Az idő viszont sok mindent megszépít... A mezőre családostól mentek, ahol mindenkinek megvolt a feladata. A gyermekek borvízért a Küpűhöz, azaz a hegyalatti forráshoz mentek, munkájukhoz tartozott a kévék kötése, összehordása és a gereblyézés is. A cséplés több tekintetben is ünnepnek számított. Gabonáját mindenki behordta a csűrbe, s várták, hogy a cséplőgép tulajdonosa, Benedek Péter Dénes betérjen udvarukba. Ilyenkor is jutott feladat a gyermekhadnak: cserépkorsókban borvizet vittek a dolgozóknak, s ők takarították el a szalmatöreket és a polyvát. Csépléskor hagyományosan juhot öltek, húsából tokánylevest készítettek, utána pedig fánkot ettek. Nem lehet feledni a lánykori történeteket sem. Akkoriban sok bált szerveztek, és még a szilvesztert is együtt ülték meg. Tanítóik, Lakatos Elemér és Irénke minden újévre előadást tanítottak be, amit a művelődési otthonban adtak elő, majd mulatozásba fogtak, éjfélkor átmentek a templomba, hogy a jó Istennek hálát adjanak, azt követően hazamentek, hogy megegyék a hajalt kukoricát és a töltött káposztát, majd fiatal és idős egyaránt visszament a bálba. A lányok a szülők mellett ültek, a fiatalemberek illendő módon kérték fel őket táncolni. Vasárnap délutánonként a lányok összeültek, piros szegfűt tettek a mellükre, összefogózva és énekelve mentek az utcán egészen az Úrfenyőig, ahol aztán találkoztak az utánuk eredő legényekkel. Az udvarlási szokás része volt az is, hogy a lányok a mezőn át a Suvadás felé mentek borvízért, megtöltötték a korsókat, a szembejövő legények azt elvették, kiöntötték, majd együtt mentek vissza újból megtölteni. Húsvétkor mindenki elment mindenkihez locsolni, a verseket nem muszájból, hanem tiszteletből mondták, s kicsit büszkék is voltak azok, akik szebbet, találóbbat tudtak, és érződött, készültek az alkalomra. Kisbaconnak nem voltak kirívóan gazdag családjai, ami békességet és összetartást hozott, ennek hatása ma is érződik. Ha valamit kér az ember, a falu szívesen ad, főleg, ha látja az eredményt. Felemelő volt látni, hogy néhány éve, amikor a feredő készült, mennyien akartak valamiképp hozzájárulni a munka sikeréhez. Sokan jöttek messziről, sokan Erdővidékről, hogy a jó szórakozási lehetőséggel kecsegtető feredő elkészüljön, azoknak pedig enni kellett adni. Akadt, aki olajat, zsírt, fuszulykát, paradicsomot, szalonnát, hagymát, paprikát, krumplit adott, volt, aki juhot vágott. Bőségesen kikerült az ennivaló akkor is, ha mesenapot ültek. Legutóbb háromszázhúsz gyermeket kellett megetetni, de egyikük sem maradt étlen. Sokan vállaltak részt a főzésben. Kora reggeltől készült az étel, az asszonyok melegben, gőzben ültek egész nap, de munkájuk nyomban kifizetődött, amikor látták, milyen jó étvággyal fogyasztott a gyermeksereg. Sütni is szerettek a kisbaconiak – nem hiába nevezik még most is kalácssütőknek őket! Jóformán nem volt olyan hét, hogy legalább egyszer-kétszer ne készült volna valami tésztaféle, hogy a betérőket mindig legyen mivel megkínálni. Manapság ez a hagyomány akkor látszik leginkább, ha az egyház szervez valamit: a gazdasszonyok felajánlásának köszönhetően nem ritka, hogy akár harminc-negyvenféle süteményből lehet válogatni! Mindannak ellenére, hogy munkája Baróthoz kötötte, Márta néni fejében soha meg sem fordult, hogy Kisbaconból elköltözzön, pedig az ingázás nem mindig volt könnyű. Nem ment volna el semmi kényelemért ebből a jó, összetartó közösségből. Fiatalasszonyként azért imádkozott, ha gyermekei felnőnek, a világ közepét, Kisbacont el ne hagyják, dolgozzanak, boldoguljanak ott, ahol felnőttek. Jól imádkozott: gyermekei messze tanultak, de szülőföldjüktől nem szakadtak el, otthon kerestek megélhetést. Nemcsak családtagjainak, de a mai fiataloknak is csak azt tudja tanácsolni, ne a pénzt és a tisztséget hajszolják, hanem a lelki megnyugvást keressék. Az ötvenes években még hétszázötvenen lakták a falut – ma háromszázzal kevesebben vannak –, ám mindenki megélt, a település ma is eltartja azt, aki bízik benne. Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. augusztus 25.Képkockákba kerülnek a legendák: újabb történetek a székely rajzfilmsorozatbanÚjabb székely legendákat dolgoznak fel egy tizenkét részes rajzfilmsorozatban. Fazakas Szabolcs, a Legendárium ötletgazdája a Krónika megkeresésére számolt be a munkafolyamatról, tervekről. Elkészült az új székely rajzfilmsorozat második részének, Az ördögmalom patkója című epizódnak a színészi szinkronja. „A napokban a színészek szinkronizálták az animált figurákat, ilyenkor gyakorlatilag nem változik a szövegek hossza, csak a hangulat. Például nagyon érződik egy ember hangján, hogy mosolyogva, szomorúan vagy épp türelmetlenül beszél” – mondta el lapunknak Fazakas Szabolcs, a Legendárium ötletgazdája, a rajzfilmsorozat forgatókönyvírója, operatőre, producere. Hozzátette, az új figura, a Nagyapó hangja Sinka Nándor, a régi szereplők közül Rika szinkronhangja Albert Orsolya, Zete hangja Baricz Gergő, az Ördög pedig Kozma Attila. A művészek a Tomcsa Sándor Színház és a Csíki Játékszín munkatársai. „Igyekszünk székelyföldi színészekkel dolgozni, a rajzfilmet Barabás Árpád rendezi, a hangmérnök pedig Szász M. Attila” – részletezte az ötletgazda. Mint kifejtette, a sorozat tizenkét részből áll majd, az első, tízperces részt már teljesen befejezték, ennek A Tejút és a csodapatkó lett a címe. „Ez már olyan minőségben készült el, hogy ki tudjuk vinni a nemzetközi piacra. Előkészítjük nemzetközi hangsávokkal a rajzfilmet, ezt visszük bemutatókra, és átadjuk majd televízióknak a világ minden pontján, tehát bekerülünk mi is ebbe a nagy rendszerbe. Szerencsére nem telített a piac, ezért lesz igény erre a székely rajzfilmre” – fogalmazott a producer. Fazakas Szabolcs lapunknak arról is beszámolt, hogy elég sok történetet, legendát feldolgoznak ezekben az alkotásokban, viszont most egy kicsit változott a felfogás, mert nemcsak egy legendáról szól a rajzfilm, hanem több monda jelenik meg egy filmben. Van hét alapszereplőnk: Zete, Rika, Szőrmanó, Nagyapó, Csetlik, Botlik és Ördög, ők kalandoznak Székelyföldön. Az első, A Tejút és a csodapatkó című rész bevezető a történetbe, itt megtudjuk, hogy kik azok a székelyek, hol élnek, ezt egy kétperces képi animációs részben mutatjuk meg. A következő képkockákban megjelenik a csodapatkó, amely a történet szerint – ez fikció– Csaba királyfi lovának a patája, a királyfi megbotlik a csillagösvényen, és így jön létre a Tejút” – magyarázta a forgatókönyvíró. Hozzátette, a Tejút legendája szerint Csaba királyfiék elmennek keletre, és az ő patájuk nyomán marad egy halvány, felhőszerű sáv, amely az egész éjszakai égbolton áthúzódik. A csapat ezt a történetet továbbfejlesztette, és beleszőtte az ördögmalom legendáját is, miszerint az ördög évszázadok óta őrli az Egyes–követ, míg eléri Csaba királyfi patkóját, ami kipattan, majd Zete és Rika találja meg. Itt alakul ki a konfliktus, mert az ördög meg akarja szerezni a patkót, ami átjárást biztosít a mondák, legendák világába, és ha ez az ördög kezébe kerül, akkor megszűnik a székely legendák világa. Benedek Elek Nagyapó mesefáját is belevittük valamilyen szinten, de mi továbbfejlesztettük, és szerepel a filmben egy óriási öreg fa, és egy-egy odú vezet el a legendákhoz. Ez a tizenkét résznek a története, az utolsó epizódnál nyilván nem állunk le a munkával, mert ezt a végtelenségig lehet készíteni” – részletezte Hozzátette, ebben a sorozatban inkább kincskeresős, sárkányos, ördögös, tündéres történetek jelennek meg, a tatárjárásos mondákat külön, egészestés rajzfilmben fogják feldolgozni, mint amilyen az Asterix és Obelix. Most készül a Kárpát-medencei magyar legendárium, tehát még az is megtörténhet, hogy amikor lejár ez a tizenkét rész, ezek a szereplők a Felvidéken vagy Kárpátalján jelennek meg. A csapat másfél éve tanul, fejlődik, a jövőben sokkal gyorsabb lesz a gyártási folyamat, mert elkészültek a modellek, a színterek, a színek, most már minden összeáll. Körülbelül két-három hónap alatt kell elkészüljön egy rajzfilm, ez a nemzetközi standard” – mondta a projekt ötletgazdája. Fazakas Szabolcs arról is beszámolt, hogy a tervek szerint Székelyudvarhelyen lesz a főbemutatója az első résznek, majd Budapesten a magyar népmese napján. A Székelyföldi Legendárium 2008-ban indult civil kezdeményezésként azzal a céllal, hogy összegyűjtse és a gyerekek számára szerethető módon adja át Székelyföld szellemi kulturális örökségét, ma is közszájon forgó mondáit és legendáit. Elsőként 156 székely mondát és legendát tartalmazó térképet készítettek. A kezdeményezés sikerét látva legendagyűjteményt, hangoskönyveket, színezőt és különféle játékokat terveztek, végül 2012-ben elindították az első székelyföldi rajzfilmstúdiót, amely mostanra 14 tagot számlál. Eddig négy rajzfilmjük jelent meg: A Likaskő (közönségdíj, kecskeméti KAFF Nemzetközi Animációs Fesztivál), a Rétyi - nyír mondája, a csíksomlyói kegyszobor legendája és a gyergyói táltos asszony is elnyerte a legfiatalabb, egyben legkritikusabb közönség tetszését. A Legendárium csapata a rajzfilmekhez a valós helyszíneket bemutató, ismeretterjesztő kisfilmeket is készített, ezeket is bemutatják ingyenes vetítéseiken. A rajzfilmes csapat állandó mentora Ken Fountain amerikai animátor, a DreamWorks Animation produkciós világcég munkatársa, számos ismert hollywoodi alkotás partnere. Fazakas Szabolcs / Krónika (Kolozsvár) 2017. szeptember 12.Szívvel-lélekkel a tanulókért (Tanévnyitó ökumenikus istentisztelet)Az iskolai tanévnyitók után a szemerjai református templomban tartott közös, ökumenikus tanévnyitó istentiszteleten vettek részt sepsiszéki pedagógusok mintegy másfél százan. A Gaudeamus közös eléneklése után Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) háromszéki elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, megjegyezve, évről évre többen jönnek el, s ez jó érzéssel tölti el, mert ez az a hely, ahol ilyen sokan találkozhatnak. Jólesett, hogy mosolyogva érkeztek a pedagógusok, és reményét fejezte ki, az iskolába is mosolyogva mennek, és úgy is jönnek el, azzal a megelégedéssel, hogy sikerült gazdagítani a diákokat. A mosoly mellé szomorúság is beférkőzött, idén is zűrzavaros tanévkezdésben van részük, tankönyvhiányban. Ezért arra biztatta a szülőket, bízzanak a pedagógusokban. Incze Zsolt házigazda református lelkipásztor, esperes Pál apostol rómaiakhoz írott leveléből (15, 7) olvasott fel igét: „Azért fogadjátok be egymást, miképpen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére”. Magyarázatában arra szólította fel hallgatóit, hogy fogadják el önmagukat, egymást, és szívvel-lélekkel adják át a bennük levő tudást úgy, hogy közben a gyerekek jól érezzék magukat az órán. Zelenák József sepsiszentgyörgyi evangélikus lelkész, esperes, püspökhelyettes imában kért áldást az új tanévben az oktatókra és diákokra egyaránt. Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes felszólított, szeretetre építsük jövőnket, s akkor megmaradunk. Kiss Imre főtanfelügyelő példázattal élve arra buzdította az oktatókat, hagyják a diákok egyéniségét kiteljesedni, és Benedek Elek utolsó mondatával arra ösztönözte, „fő, hogy dolgozzanak”. Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke arra kérte a pedagógusokat, munkájuk alapja az erkölcs legyen. Szabó Margit uzoni iskolaigazgató Sztakics Éva, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere nevében kitartást kívánt pedagógus kollégáinak, majd a rengetegbeli Ábelhez hasonlítva őket arra ösztönözte, a tiszta gondolatok és tudás fegyverével ne adják fel a munkát, még gondolat szintjén sem. A tanévnyitó istentiszteleten közreműködött a sepsiszentgyörgyi Pro Musica kamarakórus Sipos Zoltán vezetésével, valamint versmondással Bajcsi Orsolya első osztályos mikós tanuló és Incze Melinda magyartanár. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 15.Százhúsz éve lesz annak szeptember 19-én, hogy Farkaslakán megszületett Tamási Áron. A szülőfalu méltó módon emlékezik meg az eseményről. Az alábbiakban Balázsi Dénes nyugalmazott tanár tesz kísérletet arra, hogy párhuzamot vonjon a székely írók életpályája közöttNem a Bolyai-tételt akarom megcáfolni, de nem is magyarázni szándékozom. Valahol olvastam, hogy a Mars holdjai szinkron pályákon keringenek, és sohasem találkoznak egymással – Isten őrizz! Nem ütköznek össze, de az én égitestem, amelyik nem is bolygó tulajdonképpen, pedig „bujdosó székelynek” emlegették valakik egykoron. Szerintem Csillag az, álló csillag. Csillag, az eszmények csillaga: a székely föld és népe. A bolygói a székely írók a világ népeinek szellemi égboltján. Azon írók, akik Csillaguk körül fáradhatatlanul róják, szinkronban párhuzamos pályáikat, Csillaguk vonzásköréből nem tudnak kiszakadni, mert nem is akarnak. (Néha, rendhagyóan, közelítenek is egymáshoz, néha integetnek is biztatván, lelkesítve egymást. De sem az euklideszi síkmértan párhuzamossági törvénye, sem a Bolyai-féle hiperbolikus geometria nem engedte meg nekik, hogy kitérjenek a végtelen felé rohanó pályájukból, hogy találkozzanak a végtelenben, mert emberi sorsukat, emberi törvények alakították, amelyekbe ritkán avatkoztak bele az égiek.) A hazájából kirekesztett Mikes Kelement a „Zágon felé mutató halovány csillag” egyre fogyó reménysége éltette Rodostóban. Kőrösi Csoma Sándor a világ tetején közelebb érezte magát a magyarok csillagához, mint valaha is bárki más. Benedek Eleket hazahívták Budapestről az erdővidéki eget beborító kisebbségi sors felhői közt bujkáló sápadt székely csillagok. Tamási Áront az „erdélyi csillagok” hívták haza, hogy a megbékélés és az otthonkeresés vágyától kínzott Ábelét révbe juttassa világjáró eposzában. A világot romba döntő, önpusztító háborúból kiábrándult Nyirő Józsefet, az elveszített otthont sirató, világgá üldözött székely apostolt önvizsgálatra szólította fel a magyarok csillaga: Íme, az emberek! – hol a humánum, „kultúrnemzetek”? Tamási Áron, Nyirő József és Ignácz Rózsa párhuzamos pályáiról szeretnék egy pár szót szólni. Sem a geometria tételeivel, sem az irodalom okosainak alapos megállapításaival nem perelek, csak a magam szerény olvasgatásaim alkalmával született észrevételeivel bátorkodnék előhozakodni, hogy esetleg árnyaltabbá tegyem szellemi égboltunkon a „bolygók” járását. Nyirő József–Tamási Áron, „atya-fiúi”, majd írótársi-baráti, aztán vetélytársi viszonyuk jól ismert. Mindketten emlékeznek erre pályáikról írt vallomásaikban. Azonos felhajtóerő röpítette pályára, hogy aztán párhuzamosan hol közelebb, hol egymástól is eltávolodva róják köreiket közös csillaguk – a székely nép sorsa – körül. „De Nyirőről kialakított véleménye sem a vetélytársnak szólt, mint némelyek gyanították. Tamási nyíltan bevallotta egyszer, hogy valaha Nyirőtől tanult »székely öntudatot«.” (Z. Szalai Sándor: Hit a harcban, remény a bajban, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 160–163.) Íme egy másik példa a majdnem szinkronban megtett párhuzamos körökre. Ignácz Rózsa, akárcsak Tamási Áron (Mikes Kelemen és Székely legény levelei Amerikából – riport) Mikestől indul, amikor a rodostói bujdosó sajgó fájdalmait eleveníti fel regényében (Hazájából kirekesztve). Tamási Áron az ezermester forradalmár, Gábor Áron szellemét idézi, a jelenkor lelkesítésére, Ignácz Rózsa Kovászna környéke, a szülőföldje üzenetére indul el, mint hajdani elődje, Csoma Sándor, akit a tibeti lámakolostor csöndjében a távoli haza harangjainak hívó szava és az ősök küldő parancsa indított el kutató és alkotó útjára. Ignácz Rózsa is így indult el Moldovába a hazátlan csángók kutatására (Született Moldovában, Anyanyelve magyar, Keleti magyarok nyomában – regények). Nem a hadak útja legendás ködében, az idők és terek felett száguldó Csaba királyfi vitézeit, hanem a Kárpátok ölelő karjainak mindennapi szorításába rekedt maroknyi ember sorsát idézi regényeiben Ignácz Rózsa. Azok alakját eleveníti fel, akik makacs kitartással és tántoríthatatlan reménységgel élik az egyáltalán nem romantikus históriai, rideg hétköznapjaikat. Azt hiszem, hogy kevésbé ismertek Ignácz Rózsa és Tamási Áron párhuzamos alkotói és életpályáinak közelítései. Az író- és színművésznő Ignácz Rózsa nem titkolta baráti érzelmeit és íróbaráti törekvéseit, amit Tamási Áron ugyan nem nevesített, de hasonló élményeket idéz. (Tamási Áron: Vadrózsa ága, Kaláka Könyvek, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy 1997. 51. és 75–85. o.) Legendává szépült Tamási Áron Ignácz Rózsával való első kolozsvári találkozása. Erről az idillről hihetően számol be az írónő önéletrajzi regényében. (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 124–127.; 235–237.) „Ekkoriban képkiállítás mindig csak van Kolozsváron. Belépti díjat nem szedtek. Ingyen lehetett gyönyörködni. Az úttal nem éppen hatalmas erejű Nagy István képkiállítása az, amit a református teológia dísztermében rendeznek. Csak a szelíd színekkel dolgozó, falusi életképeket festő Gruzda Jánosé. A nap besüt az ablakon, és még aranylóbbá festi azt a szénaboglyát, amit régen látott szülőfalumba hívó nosztalgiával bámulok. A többi képre jóformán rá sem pillantottam. Álltam a boglyás képe előtt koromfekete egyenkötényemben. 245-ös számú, református diáklány. – Úgy látom, tetszik magának? – szólított meg… – Nekem igen – mondtam –, ez a szalmakazal. Ő állt ott mellettem, s egyet hallgatott. Majd: – Szép idő van. – Süt a nap – feleltem. – Sétálni szokott-e? Hát erre mit feleljek? Csak álltam. Láthatja, hogy nem sétáláshoz szokott ember áll Mellette, mellén a 245-ös iskolai rendszámmal. – Fiúkkal nem szabad. – Engem legénynek gondola-e? – Tőlem lehet házas is. – Akkor sétáljunk együtt. S már mentünk is lefelé a lépcsőn. A bal oldalamon ment, mint egy – fiú. Hosszú hallgatás után azt mondta: hazakísér. – Hol lakik? – Én a Heltai utcában. Strada Cipariu trei. – Jól ejti a román szavakat. – Muszáj. – Gyors járása van – mondta. – Kell siessek tanulni – mondtam. – Azt úgy mondják helyesen: sietnem kell. De ne kelljen. Nem szeret sétálni – fiúkkal? – Engem még sohasem szólítottak le, csak úgy. – Örvendek, hogy az első lehetek. Kifogytunk a témából. S már a román operán is túl, a Kisparknál jártunk. Ő kissé szorosan jött mellettem; én egyre a házfalak felé húzódtam. Mi lesz, ha meglát valami tanárféle egy ilyen bácsinak fiatal, fiúnak öreg, kedves férfival? – Magát hogy hívják? – kérdezte egyszerte csak. Mondtam. – Engem Áronnak. Tamási a vezetéknevem. – Úgy, mint Tamási Áron? Nevetett. Olvastam én már akkor a Lélekindulást, Tamási novelláskötetét, még a Tizenegy című antológiába is belenéztem. Abban is volt Tamási-írás. A Tizenegyet sokadik ideálom, távoli rokonom, Jancsó Béla is szerkesztette, azt a könyvet nem a Tamási-novella miatt forgattam. De tudtam már róla, hallottam is: nemrégen érkezett haza Amerikából, a feleségét Erzsikének hívják, ritka szép nő. Hogy ez a férfi maga Tamási Áron? – Maga házas létire csak úgy megszólongatja az idegen leányokat? – kérdeztem végre. – Én igen a kedveseket. S maga nem idegen. Akartam volna valami hasonló mélyértelmű-nagyszerűt felelni? Hogy ő sem idegen nekem, és az ilyen furcsa, hogy ő engem kedvesnek mond. De több szóra nem telt. A lakásom elé érkeztünk. Az ablak alatt házigazdám fiának, az ugyancsak hetedikes Bandinak alakja komorlott. Láttára el sem búcsúztam első leszólítómtól, hogy szívesen sétálna velem máskor is. Csak besuvadtam a nagy zöld kapun… Évek múltán jutott eszembe, hogy akkor, azon a képkiállításon én voltam az egyetlen ifjú néző. Áron azért szólított le. Úgy ismertem meg későbben, mint aki mindig is fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi. Jó barátsággá évtized múlva vált ismeretségünk, s tartott Áron haláláig. A kolozsvári megismerkedés után másodjára csak már szegedi színésznő koromban találkoztam vele. Az Ipartestület székházában rendezett közös előadásunkon, mindjárt a pódiumon.” „Én vihettem Szegeden először közönség elé népverseket: Az Ipartestület Székházában tartott esten balladákat, Kriza gyűjtötte románcokat…” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 237. o.) „Az erdélyi írók Szegedre látogató csoportját, élükön Tamási Áronnal, ugyancsak a Szegedi Fiatalok fogadták lelkesen. Az ő ajánlásukra szerepeltem az erdélyi íróknak néhány Kriza-verssel magam is. Hogy csíki székely szőttes rokolyában, piros-fekete »magyargyászosban« látott viszont Tamási Áron, s hogy hazait hallhatott tőlem, testvérien megölelt: – Örvendek, hogy ilyen jól csinálja. Ezt a munkát folytatni kell”. (Ignácz Rózsa, 237–238.) Erről a szegedi találkozásról nem emlékezik meg Tamási, de A székely Kék madarászokról című írásában elmondja, hogy a Cifra szőttes nevű színpadi kísérlet előkészítése és bemutatásai alkalmával találkoztak Budapesten (Valószínű azután Szegeden is – megj. B. D.): „Ezt a Cifra szőttest két székely származású, de Budapesten élő színész kerítette össze, név szerint Ignácz Rózsi (!) és Köpeczi Boócz Lajos, mindketten a Kamara Színháznál szolgáltak akkor, s a buzgalmuk igazán mohó volt, a míg egy vasárnap délelőtt le nem zajlott a Cifra szőttes… A műsor első felét két jelenet tette… A balladák csupán színpadi cérnákkal voltak összefűzve… A stilizált színpadon… A megjátszás eszköze néhány mozdulaton kívül csupán szó volt, illetőleg elmondás… A második jelenet már sokkal színesebb és elevenebb volt. Epizódokat láttunk a falusi ifjúság köréből, s ezek az epizódok eredeti székely népdalok és tréfás mondások ruhájában játszódtak le… A második félidőben Szentimrei Jenőnek egy Síratóban c. egy felvonásos darabját és nekem egy Görgeteg c. jelenetemet játszották el… Az enyém egy háború elleni fintor volt csupán, egy székely népmese ötletéből átírva, s ahogyan megállapítottam, elég rosszul… Ez volt tehát a Cifra szőttes, amelyet olyan hamarosan elviseltünk.” A kevésbé sikerült, majd javított előadást vidékre is (Lásd Szeged! – megj. B. D.) elvitték. (Tamási Áron: Tiszta beszéd, Publicisztikai írások 1923–1940, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1981. 160–164.) A régi megismerkedésből és az újabb találkozásokból barátság és gyümölcsöző alkotói-művészi együttműködés lett. „Romániában élő magyar írók egyre gyakrabban jártak Pesten ebben az időben; tudtommal egyik sem ajánlotta színdarabját Alapynak. Pénztelenebb napjainkban ugyancsak az Andrássy úton található Trattner-féle vendéglőben szoktunk találkozni; ott 1932–33-ban még mindig 50 fillérért adtak már egy háromfogásos igen jó ebédet. Ha telt rá – néha telt, a Rákóczi úti Metropolban flekkeneztünk Romániából fellátogatott íróbarátokkal. Sűrűn Szántó Györggyel, feleségével és Tamási Áronékkal. Nem tudom biztosan, mikortól kezdve, velünk járt Tamási második felesége, Magda is, kinek nevéből lett Magdó Tamási nem egy művében, és úgy hívtuk őt magánbeszélgetéseinkben is.” (Lásd az Énekesmadár szereplőit! – megj. B. D.). „Metropolbeli flekkenezés közben kezdtük Áront Köpeczi Boócz Lajossal rábeszélni, hogy darabot írjon nekünk. Mondtuk, hogy Cifra szőttes címen tervezett műsorunkkal a pódiumakciókat akarjuk »újjáteremteni«. Az Isten veled kapuzábéban az lesz az újdonság, hogy egy akárhol lévő, de példaképpen székely faluban olyan népversekből, szólás-mondásokból, igazi népdalokból kerekedik egy esemény, mozgalmas falusi életkép, amelyhez egyetlen szót sem költünk hozzá… És mondtuk, egyre mondtuk a találó példákat Áronnak… Kodály gyűjtötte, lejegyezte dalokkal és maga szerezte összekötő zenével Laurisin Miklós kíséri ezt a darabot… Az első számunk nem a Kapuzábé lesz; a Kapuzábé zenés, sok humorral is tele műsorszámnak ígérkezik, és tulajdonképpen stilizálás. Kissé jelképes is. Ez csak az indulás, Áron, kérem… Újat is szeretnénk! Igazán újat. A Kapuzábé csak tapogatózás az új stilizálás felé. Hát ez a tervünk nagyjából. – A kiindulás jó – mondta Áron. – De az egész népi színjátszás szintjét meg kell emelni. A népmesei-népköltészeti anyagot a mához s azon túl a mindig időszerűhöz vinni. Éppen ezt vártuk tőle. Megígérte: ír nekünk egy egyfelvonásost. A tervezett darab ötletéről az Opera kávéházban kezdett beszélni, először csak annyit, hogy alapul egy népmesegyűjteményünkben egyedülálló mesét talált: A huszár és a szolgáló-t… Tamási Áron első bemutatott színdarabja abból a kurta, se füle se farka meséből született. Tamási ezt a nevet adta neki: Görgeteg. (Háború ellen lázító dráma! – megj. B. D.)… Tamási Áron nemcsak egy népmesét emelt meg, dramatizált a Görgetegben, hanem annak zárósoraival, az eredeti, háborúellenes székely népverssel a mi kiindulásunkhoz kanyarodott vissza – persze magasabb szinten, mint mi… Ez volt életem első szerepe, mit egyenesen nekem írt, s éppen az író, aki hozzám, egykori, ismeretlen kolozsvári zsenge leányzóhoz magától s azzal a hozzá rokonító mondással közeledett, hogy: »maga nekem nem idegen«… A szerző, Tamási sikeréről azt mondatja akkor a nézők egyikével (Hlatkay Endre rádiós): – Most kezdődik az új Magyar drámaírás! Az egész műsor ugyan nem hozott sokat a színészek konyhájára, de Tamási darabjáról és a műsor színrevivőiről a legnagyobb elismeréssel írtak: – Tamási Áron lesz a népmeséből jelképpé absztrahált dráma Bartókja.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 241–252.) Ezt a jóslást az Énekesmadár remekmű előhírnökének tartom (megj. – B. D.) „Tamási Áron Görgetegét eltemette a magánszínházi csetepaték indította nem éppen »görgeteg«, csak az értelmetlen színházi torzsalkodás… Tamási Áronnal kötött barátságunkat az a régi »kudarc« – a Görgetegé – csöppet sem gyöngítette. Mikor már nem remélt »vagy nem is akart« azon a csapáson továbbhaladni, amit a drámaírás terén a Görgeteggel vágott volna, és másféle, jelképes-költői darabot írt: az Énekes madarat, abban is nekem szánta a gonoszabbik vénleánynak, Reginának a szerepét. Van is ebből a munkából egy tintaírásával át- meg átjavított nyomtatott példányom. Nem játszhattam az Énekes madárban. (Annak első pesti bemutatásakor más fontos szerep előtt állt: gyereket várt, 1935-ben Ádámot várta, első férjétől, Makkai Jánostól – megj. B. D.)… Hosszú távollét után, 1936-ban jutottam végre Kolozsvárra. Áronnal úgy egyheti kényszerű elvonulásom után találkozhattam össze. Akkor ő abban a hitében, hogy csakis színészkedés miatt mentem haza, azzal fogadott, hogy: – Haza kell jönnie – mondta –, segítenie kell az új színjátszás létrehozásában. Férjnél voltam, éppen fél évet töltött kisfiam. Magyar állampolgár lettem, már nyolc éve Pestre gyökereztem. Áron tréfásan, de szokott komolykodó arccal mondta: – Ne távozzék! A román állampolgárságot könnyen visszaszerezheti. Ha az kell hozzá, valamelyikünk feleségül veszi. Nem volt szándékomban odahagyni pesti családomat. Áron nem állhatta akkori férjemet, s erről furcsán-rossz hasonlatot mondott: – Maguk nem találnak együvé. Egy bivalyat s egy repülőgépet hogy lehessen egy igába fogni? Máig sem tudom, férjemet gondolta-e sárban cammogó bivalynak, s engem száguldó repülőgépnek, vagy éppen fordítva? Vagy csak egy jó cifrát akart nekem hangjában elég nagy nehezteléssel mondani?” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon. 273–274.) Ignácz Rózsa Tamási Áront – nemcsak az írótársat, de az embert, a barátot is – jól ismerte. A már idézett idillben találó portrét festett jövendőbeli barátjáról: „…egy fiatalember. Fél fejjel magasabb nálam. (Én sem vagyok kicsi). Nem fiú, mert már ember, fekete a haja, és le s fel hullámzik a hangja. Olyan formán, mint ahogyan odahaza beszélnek, csak sokkal kurtábbra fogja a szót, mint mi, hosszasan, elnyújtott-éneklősen beszélő háromszékiek. A homloka magos; a feje csúcsos, mint a megkontyolt tetejű székely házaké. A nap süt-e rá vagy más okból – mosolygós még a szép, tiszta sötét ruhája is. Olyan kedvesen huncut forma a lebernyeges szemhéja nyílásán kinevető tekintete, hogy szinte: szép”… „fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi” (I. m. 125–127.) „Nem volt »konty« a fején, mint Tamásinak...” (I. m. 144.) (Áprily Lajoshoz hasonlítja – megj. B. D). Tamási Áron és Ignácz Rózsa párhuzamos pályákon köröztek. Párhuzamos pályáikon a röpítő energiájuk a székely nép és az anyanyelv határtalan szeretete és a magyarság sorsa iránti váteszi felelősségtudatuk. Egymással a kölcsönös tisztelet és a legnagyobb elismerés hullámhosszán kommunikáltak egész életük folyamán: „Több erdélyi tárgyú könyv jelent meg akkorig már. S nemcsak irredenta fércművek. Nemcsak a havasok tövében élő, vergődő székelységről szóló írások (mint a Nyirő Józseféi). Forgott már Pesten olyan erdélyi tárgyú remekmű is, mint Tamási Ábel a rengetegben-je.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 280–281.) A megfutott földi élet bár véges, de az írói életmű az alkotói pályán teljesedik kerek egésszé, amikor a bölcsőtől elindult vándor utolsó földi kívánsága abban teljesül, hogy bár a koporsóban, de visszatérhet a szülőföldjére. Tamásinál ez sikerült, teste ott nyert végső nyugodalmat a két cserefa lombos árnya alatt, ahonnan, pár lépésre ezektől, elindult volt egykoron a bagoly jelkép rejtélyének megfejtése útján. A kör bezárult, azoké lett az író lelke is, akikből vétetett, „Ábel népéé”, így talált otthonra. Ignácz Rózsa is megjárta a „hadak útját”. Vallomása szerint a vándor székely keserveit ő is megélte: „Mikor szegedi színészkoromban Tamási Áronék mellett álltam a dobogón, s mosolyt fakasztó székely népverseket mondtam, akkor érkeztem magamhoz – haza? »Többségi« magyarrá akkor lettem, mikor anyámmal együtt a kötelező állampolgári esküt letettük a derekára nemzeti színű átalkötőt tett pesti alpolgármester úr előtt. Érzésvilágomban, mert erdélyi gyökereimtől eltéphetetlenül, attól tartok, már holtamig kisebbségi magyar maradtam. A »menekült«, az »emigráns« bélyeget nem tűrhettem magamon soha.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 186.) Volt olyan szakasza Ignácz Rózsa életének, hogy keserűen írta le: „Két hazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély és Magyarország közözött” (Ignácz Rózsa: Levelek Erdélyből). Születésének 100. és halálának 30. évfordulóján mellszoborral tisztelgett Kovászna város hagyományait tisztelő népe Ignácz Rózsa színésznő, író és műfordító emléke előtt. Megfáradt és megtört teste nem térhetett haza a csillaggá énekelt szülőföldre, mint Tamási Ároné. Ignácz Rózsa porhüvelye ugyan a tágabb értelemben vett magyar haza – „haza a magasban!” – fővárosában, Budapesten pihen, de Jókai Anna írónő szerint „Ignácz Rózsa nem halt meg, csak levetette a fizikaiságot”. Ikerpályáján tovább emelkedik, szinkronban, géniusza erdélyi küldetésű vátesz-testvérek párhuzamos pályáinak egyikén – boldogan fogadva a késői elismerést. (Makkai Ádám: Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban, In. Korunk 2004. december) Tamási Áron születésének 120. és halálának 60. évfordulóján a szülőföldjét éteri magasba emelő íróról, „vándor székelyről” „erdélyi csillagról”, aki ma is fényesen ragyog társai közt a magyar szellemóriások egén, egyik monográfusával együtt mondhatjuk el: „Az úti cél nem más, mint – az emberi sors jófelé egyengetésével – a szellemi magaslat elérése: amit lelkünkbe fogadunk, az a miénk. A »fény« és a »a föld«, s ez utóbbin kell megvetni a lábunk. Tamásié ez a föld és fény, és övé minden embere, akiknek jövőjét aggodalommal kémleli” (Z. Szalai Sándor: „Hit a harcban, remény a bajban”. Pályakép Tamási Áronról, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 162.) Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. szeptember 15.Huszonkét előadás lesz a harmadik FuxFesztenOktóber 2–7. között harmadik alkalommal szervezik meg Nagyváradon a FuxFeszt Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválját tizenhét társulat részvételével. Tizenhét társulat huszonkét előadása lesz látható Nagyváradon az október 2–7. között zajló FuxFeszten, jelentette be a fesztivál csütörtöki beharangozó sajtótájékoztatóján Botházy-Daróczi Réka, a házigazda és főszervező Lilliput Bábtársulat vezetője. A fesztiválon a tíz órai előadások az ovisoknak szólnak, a tizenkét órától kezdődő darabok a kisiskolásokat, a tizenhét órától kezdődő produkciók pedig a kamaszokat szólítják meg, és lesznek napok, amikor este nyolc órától is lesznek előadások, amelyekre inkább a felnőtteket várják a szervezők. Az előadások mellett szakmai megbeszélések és a Szabó Attila író, dramaturg, rendező által vezetett műhelymunkák is lesznek a fesztiválon. Mint azt Czvikker Katalin, a Lilliput Bábtársulatot magában foglaló Szigligeti Színház főigazgatója elmondta, a FuxFeszt egy versenyfesztivál, amelyből azonban nem akarják kizárni azokat a társulatokat, amelyek be szeretnének mutatkozni Nagyváradon, de versenyezni nem szeretnének, így a fesztiválnak lesz egy verseny-, és egy versenyen kívüli szekciója is. A versenyprogramban szereplő darabokat a Vadas László, Kozsik Ildikó, Maria Mierlut alkotta szakmai zsűri fogja elbírálni. A menedzser hangsúlyozta: az idei fesztivál nagyra és nemzetközire sikeredett, amelynek legnagyobb, morális hozadéka a már meglévő szakmai kapcsolatok megerősödése és az új kapcsolatok kialakulása lesz. Nemzetközi felsereglés Botházy-Daróczi Réka kifejtette: az az idén olyan határon túli bábszínházaknak is bemutatkozási lehetőséget akartak kínálni, amelyeknek sokkal kevesebb lehetőségük van közönség előtt megmutatkozni, ezért is hívták meg a rozsnyói (Szlovákia) Meseszínházat és a szerbiai Vajdasági Magyar Bábszínházat. Ezek mellett természetesen több magyarországi társulat, illetve nyolc erdélyi bábtársulat is fellép a FuxFeszten. Szabó Attila az általa vezetett műhelymunkákról beszélt a sajtótájékoztatón, kifejtve, hogy erre az alapvetően improvizációs játékokon alapüló workshopra a fesztiválon résztvevő társulatok tagjait, munkatársait várja, akikkel esténként egy-két órán át közösen dolgoznak, és az ezekből a műhelymunkákból összeálló végeredményt akár meg is mutathatják majd azoknak, akik a workshopot nézőként szeretnék megtekinteni. Hagyományok Hanyecz Debelka Róbert, a Lilliput Társulat leendő társulatvezetője kiemelte azt az immár hagyománynak számító szokást, hogy a társulat a FuxFeszten egy új bemutatóval jelentkezik a versenyprogramon kívül, ami ezúttal a Kispipi és kisréce története lesz, amelynek rendezője és dramaturgja Szabó Attila. Emellett természetesen a versenyben is szerepel a társulat, az idén a Toldi című produkcióval. „Az elmúlt évek tendenciája nálunk az erőteljes nyitás a felnőtt korosztály felé. Anélkül, hogy csorbulna a kínálat, amivel a gyerekekhez szólunk, azt szeretnénk, hogy a felnőtteket és a családokat is meg tudjuk szólítani. A Toldi nagyon jó mérföldköve ennek az útnak” – fogalmazott Hanyecz Debelka Róbert. Lélek Sándor Tibor, aki a társulat művészeti vezetői teendőit veszi át mindaddig, amíg Botházy-Daróczi Réka gyermeknevelési szabadságon lesz, a fesztivál utolsó napjának programjáról beszélt: a nagyszínház nézőterén a díjátadó után a debreceni Vojtina bábszínház mutatja be a A só című, táncos, zenés játékát, majd pedig a pécsi MárkusZinház A repülés története című előadásával zárul a fesztivál. Ugyancsak a zárónapon, de nem a nagyszínházban, hanem a bábszínházban láthatja majd a közönség a váradi román bábtársulatnak Magyar Népmesék című előadását. Verseny Kérdésünkre válaszolva Botházy-Daróczi Réka kifejtette: az erdélyi magyar bábtársulatok egy-egy előadással jelentkeztek a versenyprogramba, tehát a szakmai zsűri fogja elbírálni a marosvásárhelyi Ariel, a kolozsvári Puck, a szatmárnémeti Brighella, a nagyváradi Lilliput Bábtársulatok, a temesvári Csíky Gergely Színház és a sepsiszentgyörgyi Cimorák bábtársulatának az előadásait. Az utóbbi társulat A rest legényről című művel szerepel a versenyben. A művészeti vezető hangsúlyozta, hogy az idei fesztiválon tisztelegnek a két évvel ezelőtt elhunyt Nagy Kopeczky Kálmánra, a Cimborák Bábszínház néhai vezetőjére, aki az erdélyi magyar bábjátszás meghatározó személyisége volt. Ezért a fesztivál nyitónapján, október 2-án lesz látható versenyen kívül a Nagy Kopeczy Kálmán által, a saját társulatával megrendezett Benedek Elek, A só című meséje. Továbbá mivel a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház nem hivatásos bábtársulatként működik, ezért ők versenyen kívül mutatkoznak be a FuxFeszten. Jegy- és bérletárak A fesztivál előadásaira már a jövő héttől lehet jegyeket vásárolni. Botházy-Daróczy Réka azt ajánlotta, hogy az érdeklődők minél hamarabb vegyék meg jegyeiket, mert sok iskola van, amelyek csoportosan jelentkeznek egy-egy előadásra. Gyerekeknek hét lejbe, felnőtteknek tíz lejbe kerül egy jegy, ez alól kivétel a nagyszínházi program, amelyre felnőttek tizenöt lejért vásárolhatnak jegyet. Ugyanakkor a fesztivál három tetszőlegesen kiválasztott előadására szóló bérletet is lehet váltani húsz lejes áron, és természetesen több bérletet is lehet venni. Czvikker Katalin hangsúlyozta, továbbra is fennáll az a kedvezmény, miszerint, ha bármilyen okból kifolyólag a néző valamelyik előadásra nem tudja érvényesíteni a bérletét, akkor a későbbiekben valamelyik másik nagyváradi fesztivál során felhasználhatja azt. Czvikker Katalin emlékeztetett arra, hogy ebben az évadban lesz Nagyváradon az Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója, illetve a jövő évi Festum Varadinum keretében is lesznek vendégelőadások, amelyekre szintén fel lehet használni a most kiváltott bérleteket. Jegyek és bérletek vásárolhatók a színház jegypénztárában hétfőtől péntekig 14-19 órák között, valamint az előadások előtt egy órával, illetve a www.biletmaster.ro honlapról. Pap István / erdon.ro 2017. szeptember 30.Elek apó örök emléke (A magyar népmese napja)Hangulatos, vidám ünnepségen tisztelegtek tegnap délelőtt nagy mesemondónk, Benedek Elek emléke előtt a róla elnevezett sepsiszentgyörgyi óvoda növendékei. Az író, mesemondó születésnapját, szeptember 30-át a Magyar Olvasástársaság 2005-ben jelölte ki a magyar népmese napjává. Verssel, mesével, énekkel készültek a gyerekek a jeles alkalomra, az Elek apó mellszobra köré egybesereglettek Mózes Nórától hallhatták az okos leány meséjét, Demeter Ábel, Mihály Zsanett és Zelenák Sára pedig versekkel kedveskedtek, s bekapcsolódtak az ünnepségbe a román csoportok óvodásai is. A délelőtt talán legfontosabb momentumának az óvoda udvarán felállított becsületkönyvtár avatása bizonyult, mely az intézményvezető Pethő Enikő és Lázár Zsuzsa óvónő kezdeményezésére, a szülők támogatásával jött létre. Célja, hogy az intézményt látogató gyermekek és szüleik körében egyaránt népszerűsítsék az olvasást, a könyvtár megalapításához adományozott köteteket – köztük felnőtteknek szóló is van – kicsik és nagyok egyaránt kölcsön vehetik, felüthetik, lapozhatják otthon, de akár a játszótéren is, olvasás után azonban vissza kell juttatni – hívták fel a kicsik figyelmét. Az újabb adományokat pedig bármikor szívesen fogadják, hogy minél többen használják, vigyék és olvassák a könyveket. S hogy a kicsik ne feledjék az ünnepnap varázsát, Elek apó történeteit, a mesélés szépségét, a rendezvény végén almával kínálták őket. „Ha megkóstoljátok, minden bizonnyal el is hiszitek, hogy ezek az almák Benedek Elek kertjéből valók, a kisbaconi gyümölcsösből” – mondta búcsúzóul Bartók Emese óvónő. Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 30.Benedek Elek: Édes anyaföldem! /I–II./ (Székely könyvtár)2017. április 21.: sorban állok a csíkszeredai MOL töltőállomáson. Előttem a sorban húszegynéhány éves, széparcú lány. Valahonnét ismerheti a kasszásnőt, mert amíg az beolvassa a két csomag piros Marlborót és az egy db. Red Bullt, kedélyesen eldiskurálgatnak. Kiderül, hogy a lány Londonba megy a barátaival, egy kávézóban kapott állást. S mondja ezt olyan magától értetődő természetességgel, hogy szó szerint görcsbe rándul a gyomrom. Pedig – állítólag – ez a világ rendje, ez a „normális”. De vajon tényleg ez lenne a normális? Íme, mit ír Benedek Elek Édes anyaföldem! című memoárjában: „Nagy üresség mered elém: a székelység tanult, művelt fiainak java része kivándorolt az ország különböző részeibe, mivelhogy itthon nem élhetett meg. (…) Ha annak a sok-sok ezer ifjúnak bár csak felerészét, aki most az egyetem kapuját döngeti, vissza lehetne terelni a faluba! Ha ezek megfognák a kasza nyelét! Be más képe lenne! S a falu és város gyűlöletes harca be megszűnnék!” Boldog idők, amikor „csak” a városokig csángált el a székely! A külföldi munkavállalás helyett, sajnos, én se tudok cifrább életet kínálni egy mai fiatalnak (legfennebb „régi”, XX. századi, falusi alternatívát), így aztán kénytelen vagyok megszokni, hogy egyre több ház marad üresen szűkebb pátriámban, s marad a csalfa, vak remény, hogy a most külföldön dolgozók előbb-utóbb hazajönnek – jobb emberként, tapasztalatokkal gazdagon. És irányt mutatnak majd nekünk, megrögzött itthonmaradóknak, akik az istennek se akarunk változni, az időkkel haladni. Vagy ahogy Benedek Elek mondja: „Hogy a nép, s különösen a mi fajtánk (székely is, magyar is) konzervatív, s csak annak a jóságában hisz, aminek a jóságáról, előnyös voltáról meggyőződött – ez, gondolom, senkinek sem újság. (…) Félig örvendek, félig bosszankodom népem konzervativizmusán: örvendek azon, hogy mindjárt első pillanatban nem fogadja el a szerszáma-nincs újításokat; de túlságosnak találom a megfontoltságát, szeretném, ha egy kissé gyorsabb tempóban haladna előre.” Persze, élek a gyanúperrel, hogy Benedek Elek idejében is a „népnek” volt igaza. Vénülő fejjel ugyanis egyre hajlamosabb vagyok azt hinni, hogy a székelységnek ez a veleszületett bizalmatlansága segített túlélni katonáskodást, vallási polgárháborúkat, arányosítást és kivándorlást, kollektivizálást és kommunizmust… Hogy a mai furcsa demokráciát túléli-e, azt nem tudom, de javíthatatlan optimista vagyok, s hogy az vagyok, azt (mások mellett) éppen Benedek Eleknek és az Édes anyaföldem!-nek köszönhetem. 1919 nyarán, a Tanácsköztársaság „országlását” figyelve, a totális kétségbeesés közepén, Budapesten kezdi írni Benedek Elek az Édes anyaföldem!-et: „És elméne Mária, s (…) szerze ötszáz ív kockás papirost. És letevé az asztalra. És leült az öreg ember, s kezdé írni a könyvet az asztalfiának…” Föltehetném a kérdést ma, száz évvel később, hogy mit akart Benedek Elek „ezzel a könyvvel, az elsővel, amelynek terjedelmét, megírásának határidejét, tiszteletdíját kiadó nem szabta meg; ezzel a könyvvel, amelyben egy halálraítélt népnek s e nép fiának az élete folyását szándékozom egyszerűen, minden tódítás, színezés, röviden: hazugság nélkül megörökíteni”. Föltehetném, mondom, a kérdést, de minek? Inkább azon sajnálkozom, hogy 2017. április 21-én még csak korrektúráztam az Édes anyaföldem!-et! Szívesen beloptam volna a könyvet ott, a csíkszeredai MOL töltőállomáson, annak a szép arcú lánynak a kézitáskájába… LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 2.A mese földjén KisbaconbanA 158 esztendeje született Benedek Eleket és vele együtt a népmesét ünnepelték szeptember 30-án, szombaton Kisbaconban. A háromszáznál is több, Erdővidék minden sarkából érkezett gyermek élményként élte meg az együtt töltött órákat, lelkesen vettek részt a szervezést felvállaló Bodvaj Egyesület által előkészített „megmérettetésekben”. A hagyományhoz híven a Mari-lak udvarán Szabó Réka, Elek apó dédunokája köszöntötte Meseország elkötelezett híveit, a gyermekeket. Felelevenítette a nagy mesemondó életpályájának néhány meghatározó fejezetét, kiemelte hazaszeretetét – akkor tért haza, amikor más elmenni készült –, és követendő példának mondta erkölcsi tartását, mely szerint mindig a gyengék, védtelenek pártján kell állni, mert az erősek oldalán harcolni nem jelenthet virtust. Benedek Márta, a Bodvaj Egyesület vezetője üdvözölte a gyermekeket, s arra kérte őket, higgyenek a mesék igazságában, és cimborálására, mókázásra bátorított. Mielőtt játékba, mesebarangolásba fogtak volna, megkóstolhatták Elek apó almáját, majd a gyermekhad a temetőbe vonult, ahol az ősz legszebb virágaival borította be Benedek Elek és az őt a sírig követő felesége, Fischer Mária utolsó nyughelyét. A volt paplak udvarán Veres Kriszta mesét mondott az aranytojást tojó tyúkról, Benkő Évával és a Folker együttessel éneket és táncot tanultak, népi játékokat játszottak, a tájháznál megfestették a mesében szereplő tyúkot és szépen csillogó tojásait, majd rajzfilmet néztek. Az iskolánál kincset kerestek, a bálba készülő tanácstalan királylánynak ötletet adtak, mit öltsön magára, mivel cicomázza ki magát – vegyen fel bársonyruhát, tegyen fátylat, láncokat és fülbevalót válogattak számára, s arra bátorították, fejére tegyen tiarát –, de akár Toldi Miklóssal is megismerkedhettek. Az elbeszélő költemény felelevenítése nem feltétlenül „vágott témába”, de népmesei elemekben nem szűkölködik, amúgy meg Arany János-emlékév van, miért hagynák ki? – gondolták igencsak helyesen a szervezők. A jól végzett munka jutalma a marosvásárhelyi Ariel Bábszínház interaktív vásári bábjátéka, a Vándor Miska volt: a kultúrház kicsinek bizonyult, s habár a csillárról nem lógtak, de a székek mindegyikét megosztva kellett használniuk a gyermekeknek. A játékban elfáradt és megéhezett gyermekek megpihenve és a falu önkéntesei áldozatos munkájának köszönhetően teli hassal mehettek haza. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 6.Magyar Népmese Napja a TéglásbanEgyszer volt, hol nem volt Első ízben ünnepelték meg a Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban a Magyar Népmese napját. – Eredetileg egész napos rendezvényt terveztünk, de tekintettel a magyar napok sűrű programjára, egy bő nagyszünetre vontuk össze a programot, számolt be Osváth Piroska, tanítónő, aki interaktív vetítéssel kalauzolta el a gyermekeket a magyar népmese világába. – Felelevenítettük a magyar népmesék hőseit, Benedek Elek és további nagy mesegyűjtők munkásságát, a különböző mesetípusokat. A gyermekek szemmel láthatóan otthon érezték magukat a képes bemutatóba rendszerezett mesevilágban, a felmerülő kérdésekre gondolkodás nélkül vágták rá a mesecímet, mesehősök nevét. Mindenki ismerte Tündér Ilonát, Babszem Jankót, Árgyélus királyfit, a szebeni muzsikusokat, boszorkányok, hercegek, tündérek, varázstárgyak szerepét a mesékben. A tömör programba a tanintézmény valamennyi tanítója és osztályközössége bekapcsolódott. Már kora reggel színezni kezdték a magyar motívumos levélkéket, melyekre a nagyobbacska diákok kedvenc mesehősük nevét vagy meséjük címét is ráírták. Az interaktív bemutató nyomán az iskola előterében álló nagy falitáblára rajzolták fel a terebélyes mesefát, melyre mindenki felragaszthatta a gondosan kiszínezett levélkéjét. A mesefa körül mesebeli mondatok kígyóztak, a gyermekek ide is lelkesen sorolták a felírandókat. Becsengetés nyomán aztán mindenki visszavonult a tanterembe, hogy tovább fejlessze tudását, s jövőre még több mesét tudjon feleleveníteni a Magyar népmese napján. Itt a vége, fuss el véle! Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad) 2017. október 18.Túlélés a Nyír alattNyír a neve, bár nyírbokor sincs már azon a legelőterületekkel borított hegynyúlványon, amely Nagypatak felől simul bele a felső-háromszéki síkságba. Ettől lett Nyíres a kisborosnyói lokálpatrióta kör is, amelynek minden olyan helybeli községi képviselő, falufelelős, egyházgondnok és nyugalmazott tanító a tagja, aki tehetősebb és falujának haladását akarja. Most mintha lejtőn lefelé haladna a faluközösség, amelynek gazdasági ereje és szociális helyzete még kimagasló volt a két világháború között, amikor a kisbirtokos is uralta vagyona kezelését, s fiatal munkaerőréteg élt a faluban. A túlélés időszakát éli Kisborosnyó? Az érem másik oldala Sokunkat aggodalommal tölthet el a kérdés: mi lesz a sorsa egy-egy háromszéki kis faluközösségnek mondjuk fél évszázad múlva? Van azonban az éremnek egy másik oldala is, ami kissé egyensúlyozza a jelen aggodalmait. Többek között az, hogy ebben a tanévben egy elemi osztállyal és egy tanítónővel többen nyitották meg itt az iskola kapuját. Az utánpótlást egyre inkább a helybeli roma közösség biztosítja, de anyanyelvük magyar, és ha lassan is, de haladnak az integrálódás ösvényein. Nem nő a magyar népesség lélekszáma, de legalább stagnál. Miként Bartha Árpád községi képviselő szavaiból kitetszik, a falu is részesül azokból a juttatásokból, amelyek ha nem csurrannak, legalább cseppennek a nagyborosnyói községvezetés irányából. S mert a nehézségek túléléséhez lelki erő, reményforrás kell, van egy fiatal lelkipásztora, tevékeny presbitériuma Kisborosnyónak, és ez mindenképpen kapaszkodó erőt jelent, nemkülönben egy sikeresen működő hagyományos erdő-közbirtokossága, amely tud segíteni, támogatni, és – ha az idén késve is – téli tüzelőt adni. Ami cseppen Mert a községközpont vezetőit nem találtuk a székhelyen, a falu pillanatnyi helyzete felől, hogy mi jelentette az előrelépést Kisborosnyón az elmúlt időszakban, Bartha Árpád tanácstagtól, falufelelőstől érdeklődtünk. Nagy horderejű dolgokra nem számítottunk, mert a sok évi lemaradás miatt még a községközpont infrastruktúrájának kiépítésére is csak ezután kerül sor, a Nagyborosnyóhoz tartozó falvak ilyetén öröme még várat magára. – A polgármester, Ilie Nicolae kaviccsal feljavíttatta a falu legjobban leromlott, a roma telepre tartó utcáját. S mert ott villanyáram sincs, napelemes égőket vitt az ott élő családoknak. Kértük támogatását, hogy valamilyen módon egy kerítést építhessünk az emlékpark köré, ezt megígérte. Az idén fejezték be a Kispatak felé tartó bekötőúton a leromlott híd felújítását. Most az út javítása következne, hiszen az erősen leromlott. Erre meg is lenne az anyagi fedezet, de eddig még nem jelentkezett kivitelező cég, amely vállalná a munkát. Bartha Árpád tevékeny emberként ismert a faluban, tizennégy esztendeje gondnoka a református egyházközségnek. Hajnalosan ő hordja szét a faluban a megyei napilapokat, a 18 Háromszéket és a 14 Székely Hírmondót. Fafaragóként, de emlékállítóként is ismert. Mint elmondta, az ő feladata, hogy emlékkövet állítson október 30-ig Kisborosnyó a reformáció 500. évfordulójának emlékére. Küszöbön az ünnep Székely Róbert Imrét, a 202 lelket számláló kisborosnyói és kispataki gyülekezet lelkipásztorát arról kérdeztük, hogyan készülnek az emlékünnepségre? – Úgy határoztunk a presbitériummal, hogy ez alkalomra október 29-én falutalálkozót szervezünk, amelyre meghívjuk a helybelieket és a faluból elszármazottakat. A meghívókat már el is küldtük. Ezt megelőzően, október 21-én, szombaton fogadjuk majd a Luther Márton 95 tételét hozzánk hozó ReforMaraton 500 csapatát, hogy itt is kifüggesszék a régi történelmi tételeket, s lelkünkben szülessenek meg azok az újak is, amelyekkel talán mi is reformálni tudhatnánk a közösségeinkhez való viszonyulásunkat. A falunapon 11 órakor úrvacsoraosztással egybekötött ünnepi istentisztelet tartunk. A köszöntők és emlékbeszédek elhangzása után megáldjuk és megszenteljük az évforduló tiszteletére készülő kopjakövet, és elültetjük itt is a jelképes gyümölcsfacsemetéket, hadd emlegessék az utánunk jövő nemzedékek is sokáig, hogy ezek a reformáció emlékére ültetett fák! A kisborosnyói eklézsiában amúgy nem telnek tétlenül a napok. A tiszteletes vallást oktat az iskolában, megkezdte a felkészítését a jövőre sorra kerülő öt konfirmandusnak. Sikeresen léptek a ravatalozó épületének dolgában is, befejezték a külső-belső vakolást s egy részét a mázolni-festeni valónak is. A falu nem a parlament Ezt értettük ki Veress Kálmán beszédéből, ugyanis Kisborosnyónak és a szomszédos, zömében román ajkúak lakta Nagypataknak közös erdő-közbirtokossága van. Ennek dolgában azonban egyetértenek, nincs helye vitának és gyűlölködésnek, román–magyar ellentétnek, mint a bukaresti parlamentben dívik. Ez a 404 hektárnyi erdőbirtok ugyanis egy darab volt valamikor, de mert a rendszerváltás után Nagypatak önálló község lett, úgy döntöttek, marad továbbra is úgy a közbirtokosság, ahogyan volt: mindenki a maga erdődarabkájával. Veress Kálmánt arra kértük, szóljon a közbirtokossággal kapcsolatos gondokról, hiszen ő a pénzügyek felett őrködik. – Nagy szeretettel és odaadással birtokoljuk ezt az erdővagyont, amiből 121 hektár legelő, hiszen őseinktől örököltük. Az idén adódott vele egy kis baj, mert megkésett a bélyegzés, s emiatt megcsúszott a tűzifa kiadása is a tagoknak. A Magos erdőrészen bélyegezte ki a kovásznai állami erdészet szakembere a szigorúan jóváhagyott üzemterv alapján. A kitermelt tűzifát – sajnos nyers – kiosztottuk, a szerszámfát, mert az is volt, eladtuk. Szükség volt a pénzre is, mert azoknak az örökösöknek, akiknek kis erdőterületük volt, a jussot pénzben szoktuk kifizetni, és más kiadásainkat, például az őrzés költségeit, ily módon tudjuk egyenlíteni. Meg szokott történni, hogy hangoskodik, elégedetlenkedik néhány tag tőlünk is, a nagypatakiak közül is, de mindaddig, amíg a törvényt betartjuk, nincs és nem is lesz gond a közeljövőben – szögezte le Veress Kálmán. Az elnök most a nagypataki Constantin Ion, az alelnök Nagy Sándor, az erdőgazda Abraham Ioan, a titkár pedig Jós Tibor. Neki van a legtöbb erdőbirtoka, s mint egykori gidófalvi jegyző, gyakorlott a hivatalos ügykezelések dolgában. Gyarapodó gyermeklétszám Meg se szólalt a déli harangszó Kisborosnyón, de még énekszó hallatszott az óvodából. Nagy Csongor, a borosnyói N. Bartha Károly Általános Iskola igazgató-tanára örömmel tájékoztatott, hogy nincsen különösebb gond a kisborosnyói iskolában, éppen ellenkezőleg: megnőtt a tanuló- és pedagóguslétszám. Immár négy tanerő dolgozik az iskolában. Csend és rend uralkodott mindenütt. Mi az előkészítősök és negyedikesek osztályát kaptuk lencsevégre. A gyerekek a kisborosnyói riport megjelenésének időpontja felől érdeklődtek, merthogy: „hozzánk is jár az újság!” Őszbe öltözik az emlékpark A platánok levelei színesedni kezdtek, őszbe öltözik az emlékpark. Bekopogtattunk a történelmi emlékpark ötletgazdájához, Damó Gyula nyugalmazott tanítóhoz és feleségéhez, Damóné Katona Irmához azzal a céllal, hogy egyfajta tájékoztatót kaphassanak olvasóink arról, milyen és hány emlékjel díszíti a parkot, ahol talán nincsen olyan történelmi esemény és jeles személyiség, akinek, amelynek neve ne lenne rögzítve. Jó tudni a mindenkori pedagógusoknak, hogy alkalomadtán, tanulmányi kirándulások során itt lehetne megtartani egy-egy tartalmas hely- és hontörténeti órát. – Igazából befejeződött az idei tevékenységünk – tájékoztatott Damó tanító. – Örvendenék, ha a parkot be tudnánk keríteni az ősz folyamán. Az utolsó esemény a nyár derekán zajlott, amikor a Vitézi Rend erdélyi törzskapitánysága emlékkopját állított az idén elhunyt v. Szőts Dániel megyei tiszti főorvosnak, Úz völgye emlékhellyé emelése kezdeményezőjének. Az emlékkopját Bartha Árpád helybeli faragómester faragta. Az avatóünnepségen lelkészünk, Székely Róbert Imre köszöntötte a vendégeket. Ott voltak az elhunyt vitéz társai, a rokonok és a barátok, Borosnyó község alpolgármestere, Kanyó Antal és Székely Zsolt, a rend törzskapitánya. Damó Gyula segítségével próbáljuk ismertetni a park kínálatát. Az emlékkopják száma közel félszáz. Köztük áll a millennium emlékoszlopa, édes anyanyelvünk kopjafája, 1956 háromszéki áldozatainak emlékkopjája s egy másik emlékoszlop a nándorfehérvári győzelem emlékére. Ebben a parányi háromszéki faluban kapott emlékkopját Erdélyország minden fejedelme, s ami különleges, minden kopjának más és más a faragómestere. Emlékjelet kaptak Háromszék jeles személyiségei, a Nyerges-tető és Úz völgye hősei, a munkatáborok és gettók áldozatai. Elérte a tízet a parkban megépített emlékművek száma is: a Hősök emlékműve, az Összetartozás emlékműve, a Holokauszt emlékműve stb. Nem lehet megfeledkezni az élő emlékfákról sem, melyeket egy-egy arra érdemes személyiség ültetett el. Emlékfát kapott itt többek között Nyirő József, Wass Albert. Székely fenyő jelöli a Székely Nemzeti Tanács megalakulásának esztendejét. Damó Gyula tanító 1933-ban született Kisborosnyón. A Székely Mikó Kollégium után a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Intézetben szerzett tanítói oklevelet. Szülőfalujának gyermekeit-iskolásait 38 esztendeig nevelte oktatta. Élete a vidéki értelmiségiek sorsvállalásának hű mintázata. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 11.„Ezt az életet csak akkor, csak ott és csak úgy lehetett megélni”Születésnapi beszélgetés a 65 éves Ötvös József református lelkésszel, egyházi íróval – „Kis Bécsben”, azaz a mezőségi Pókában született. Miért nevezték így a falut? Kérem, meséljen szülőföldjéről. – A szülőföld igazi nagy értéke a jellemformálás és az örök menedék. Általában csak később – vagy sosem – vesszük észre, mekkora szellemi és lelki kincset örököltünk a szülőföldtől: szokást, nyelvjárást, viselkedést és magatartást kialakító példaképeket, s mindez legtöbbször nem is tudatos. Meglettebb koromban boldogan fedeztem fel életfelfogásomban pókai gyermekkori hatásokat, amelyek fél évszázaddal azelőtt észrevétlenül épültek be egyéniségembe. Életem nagy részét úgy éltem meg, mint akinek három szülőföldje van. Meglehet, minderre azért is volt szükségem, mert mindhárom szülőföld kisebbségi létre predesztinált. Nekem Erdély a szülőföldem, mert így bennem él egy ország, egy haza, egy semmi mással össze nem téveszthető szép világ. Második szülőföldem – mondhatnám – szűkebb: az erdélyi Mezőség. Gyermekkoromban talán lekicsinylőnek, pejoratívnak hallottam a szomszédos Székelyföld vagy a büszke Maros mente mellett. Fel kellett fedezni, meg kellett ismerni és meg kellett találni benne az igazi, egyedi szépségét, sajátos világát, s jobban megismerve le mertem írni a következő mondatot: „itt még a sár is szebb, mint más tájékán a világnak”. Pontos szülőföldem az erdélyi, mezőségi Póka, amelynek „Kis Bécs” elnevezését édesapámtól hallottam először. Emlékeim szerint Szőcs István író a Hét évkönyv egyik cikkében azzal magyarázza ezt a furcsa, nagyon kedvemre való megnevezést: Kis Bécs, hogy ott az egy főre eső kisnemes igen nagy számban volt jelen falunk lakosságához képest. – Milyen volt a gyermekkora, mivel foglalkozott otthon, amíg nem került felsőbb iskolába? – A múlt század hatvanas éveiben előnyös volt pókai tanárnak lenni, hiszen találó volt az autóbuszjárat a naponkénti 25 km-es távolsághoz. Így a kolozsvári egyetemen frissen végzett marosvásárhelyi tanárok szívesen választották Pókát, ha csak rövidebb időre is. Öt-hatodikos koromban az a Deé Nagy Anikó volt a magyartanárnőm, aki később a Teleki Téka igazgatója lett. – Lelkésznek készült, de sohasem környékezte meg a versírás, a próza, vagy a publicisztika, amivel általában már a gimnáziumi években szokott „találkozni” a tehetséges tollforgató? – Első irodalmi próbálkozásom éppen olvasmányaim alapján született. Az ember tragédiája után Benedek Elek meséi kerültek a kezembe, s el is határoztam, én megírom abban a tiszta, érthető és egyszerű stílusban a pókai ember tragédiáját. Mondanom sem kell, egy oldal után elfogyott a mondanivalóm… A versírás 18 évesen ihletett meg először… és utoljára. Az akkori divat szerint én is elküldtem az Utunkhoz Losonczy Levente álnév alatt. Akkor még azt gondoltam, az a név hangzatosabb az enyémnél, de volt ifjúságomnak ennél nagyobb tévedése is… A félelmetesen szigorú K. Jakab Antal „költői termékemről” azt nyilatkozta, hogy nagyon érződik rajtuk a középiskolás anyag hatása. Ismerve a szókimondó kritikust, ez ma is átmenő jegynek számít, de verset többet nem írtam. – Szintén mezőségiként, otthonról tudom: a mezőségi embernek megtartó pillére a templom, az egyház, a lelki közösség – a tiszteletes úr pedig támasza, szinte azt kell mondjam, hogy védőszentje egy kis közösségnek. Ön hogyan emlékszik vissza ezekre a pókai viszonyokra? – Sokévi távollét, erdélyi és Kárpát-medencei tapasztalat alapján értettem meg a pókai református templom szimbolikus és valóságos értékét, jelentőségét. A magyar, túlnyomórészt református faluban az új ideológia, a politikai hatalom háttérbe szorította az addig példát, szellemi nevelést és kultúrát adó kisnemeseket. Az így „lefejezett falunak” szüksége volt egy új, tiszta erkölcsű és értéket jelentő példaképre. A második világháború után az útkereső falu együtt építette fel új, harmadik református templomát, s akarva-akaratlanul ez lett az értéke, jelképe Pókának. Gyermekkoromban zsúfolásig megtelt a templom, még a falusi bajnokság hivatalos labdarúgó-mérkőzéseinek kezdő időpontját is ahhoz kellett igazítani, mert a legények először templomba mentek, s csak utána a futballpályára. Mintha történelmi küldetésének gyönyörűséges terhére érzett volna rá az a falu: míg tőlünk északra a nagy múltú Nagyercsében teljesen elfogyott a magyarság, Toldalagon és Unokán megszűnőben van a magyar közösség, a templom jelképes őrállóként áll és él. – Mi következett az otthon elvégzett 8 osztály után? – Említettem, szerencsés pókai nemzedék tagjának vallom magunkat, még akkor is, ha taníttatásunk, tanulásunk következményeként elhagytuk a falut, és ma lefelé menő, kiöregedő település. Mint földműves szülők gyermeke, belenőttem a kaszálásba és az állatok gondozásába. Még ma is kézi kaszával kaszálom le az udvaron a füvet, meg tudom verni a kaszát. Mezőgazdasági szakközépiskolába készültem nyolcadikos koromban, de tavaszszal egykori magyar- és matematikatanárom eljött hozzánk és szüleimet meggyőzték: küldjenek a Bolyai Farkas Líceumba tanulni. Igen, akkor még ilyen felelősséget éreztek és hordoztak magukban nemzetünk napszámosai. Édesapám azt kérdezte: egy egyszerű pókai fiú megbírja-e a Bolyai iskolát? Próbaidőre bevittek a Bolyaiba, beültettek a nyolcadik osztályosok közé, és ugyanúgy feleltettek, mintha ott jártam volna az 1–8. osztályt. Aztán pár nap múlva kiértékelték, s csak a romántudásom nem felelt meg, s javasoltak felvételi előtt néhány románórás felkészítőt. Ez nem az én érdemem volt, hanem annak a nevelő, tanári karnak a dicsérete, akik felelősséggel végezték munkájukat egy mezőségi falusi iskolában. – Milyen volt a Bolyai szellemisége a hatvanas években, kik voltak azok a tanárok, akikre ma is szívesen emlékszik vissza? – Az 1960-as évek végén épült a marosvásárhelyi tanítóképző épülete, s azokban az években a tanítóképző osztályai a Bolyai Farkas Líceum épületében voltak. Csak a sportolóknak tudtak bentlakást biztosítani, ezért is felvételiztem sportosztályba, s végeztem el a középiskolát. A bentlakásnak volt egy áldásos hangulata. Külön világ volt az, hiszen vidéki fiúk laktunk együtt, s az adott egyfajta belbiztonságot a városi elit gyerekeivel szemben. Legnagyobb áldás a nevelőnk, dr. Kiss Géza bácsi, az akkori marosvásárhelyi élet egyik legismertebb személyisége volt. Igazi nevelőként formálta ifjú életünket. Igazán mély nyomot nem a tanári kar hagyott bennem, hanem a tanulók átlagintelligenciája. Majdnem két éven át éreztem azt a szellemi, kulturális lemaradást, amit a bábszínház, színház, városi kulturális intézmények látogatásának hiánya jelent. Hogy mennyire magas szintű volt abban az időben a Bolyai Farkas Líceumban az iskolai követelmény, annak legjobb igazolása teológiai hallgatóként való teljesítésem. Úgymond középgőzzel kerültem a jeles tanulók közé, mert akkorra már jól beérett a bolyais oktatás színvonala. Úgy gondolom, nem is a tanári gárda volt olyan nagyszerű akkor, sőt nagyon heterogén volt a tanári kar, kezdve a politikailag megfelelni akaró igazgatótól a csendben, szorgalmasan tanító jó tanárokig. Az ott tanuló ifjúság volt igazán erős és az iskola értéke, mert az a nemzedék megállta helyét Bukaresttől Párizsig. – Miért választotta a lelkészi pályát akkor, amikor azonkívül, hogy igen kevés jelentkezőt vettek fel, a lelkészeket is figyelte a szocialista-kommunista rendszer? – A lelkipásztori szolgálat hivatás, amelyet hivatástudat nélkül nem lehet és nem is szabad végezni. A hivatás mögött mindig van, kell legyen egy elhívás. Ez nem csak teológiai okfejtés. Először építészmérnökire készültem, mivel a reáltudományok volt az erősségem. Utolsó középiskolás vakációm alkalmával egy kaszálási ebédszünetben édesapám javasolta, legyek pap. Mélyen hívő református férfiú volt. Akkor hirtelen azt válaszoltam: én merek temetni… Édesapám tudomásul vette, és elfogadta döntésemet. Lelkipásztori szolgálatom ideje alatt legszimpatikusabbnak a temetési szolgálatot tartottam, mivel az a közösség a legfegyelmezettebb, és nem egy általános, hanem konkrét igehirdetést igényel. Tizenkettedikes koromban már kezdett divatba jönni a felvételi tantárgyakból való magánóra. Én is kerestem egy főiskolai román nyelvű tanárt, akivel a második találkozás után román–magyar kérdésben nagyon csúnyán összevesztünk. Elmenetelemkor odavetettem neki: olyan egyetemre megyek, ahol magyarul tanulhatok! Mire ő kárörömmel reagált: ilyen Erdélyben nem létezik. Abban a pillanatban beugrott a teológia. Ma már tudom, ez volt az én isteni elhívásom, elhívatásom furcsa története. – Meséljen a kolozsvári teológiai évekről, a nagynevű professzorokról, művelődési viszonyokról – Kolozsvárról mint Erdély legnagyobb magyar szellemi központjáról. – Az élet egyik legszebb időszaka az egyetemi évek ideje. Azokban az években a kolozsvári teológián az élet különösen szép volt. Huszonévesen nyáron dolgoztunk, nagy ünnepeken legációkban szolgáltunk, és így nem voltunk szegény diákok. A főiskola, a bentlakás, a hatalmas könyvtár ott volt a város szívében a Bocskai téren (mi akkor is így hívtuk), s így otthonunk, közösségünk egy zárt magyar világ volt. Akkor láthattam a Sütő-drámák ősbemutatóit Harag György rendezésében, minden operát és operettet megnéztünk, ma is emlékszem Ferencsik János világhírű karmesterre, aki Kolozsváron Beethoven Egmont nyitányát vezényelte. A „kakasülőn” ülve nem hittem a szememnek, hogy ő ezt kotta nélkül dirigálja. Hetente vásároltuk az új Kriterion-könyveket, és olvastuk a Horizont meg a Téka-sorozat legjobb kiadványait. Egyszerűen részei lettünk a legnagyobb erdélyi magyar város kulturális-művelődési életének. Számomra ez természetes is volt: egy egyetemi világváros ilyen kell legyen. Mi akkor annak a városközponti zárt magyar világnak a biztonságában nem éreztük a románság súlyát vagy éppen túlsúlyát. Olyan erős, nívós, széles körű kulturális élet volt akkor Kolozsváron, hogy a négyéves egyetemi idő alatt teljes jogú magyar emberként éltünk, észre sem vettük, hogy semmiféle kapcsolatunk nem volt a románsággal. – Tudták, érezték, hogy általában figyelik a teológiai hallgatókat, mi több, azon „mesterkedtek”, hogy minél többet beszervezzenek, akiktől fontos adatok kerültek birtokukba a leendő lelkészkollégákról, s később fel is tudták használni ellenük. – Tizenkilenc évesen kerültem Kolozsvárra. Elindultam egy mezőségi kis falu közösségéből, majd egy erős középiskola sportosztályából kolozsvári egyetemista lettem biztonságos anyagi háttérrel: számíthattam szüleim áldozatkészségére, ha szükségem volt. Annyira szép, szabad élet volt, hogy eszembe sem jutott a lehallgatás vagy követés. Egyébként nem voltam feltűnő jelenség, számba sem vettem a titkosrendőrség létét. Én élni akartam egy szép egyetemista életet, talán felelőtlen voltam, de nem érdekelt a rendőrség léte. Aztán harmadéven történt egy emlékezetes eset. Megszervezték a Marosvásárhelyen érettségizett, majd a kolozsvári egyetemen tanuló ifjak találkozását a Metropol vendéglőben, ahol másfél százan találkoztunk, s – állítólag – elhangzott a Hargitai fecskemadár kezdetű műdal. A Mezőségen, legalábbis mifelénk akkor még ismeretlen volt ez a nóta, s nem is emlékszem arra, hogy énekelték volna. Különben sincs jó zenei hallásom és nem vagyok jó énekes, de a titkosrendőrség felgöngyölítette azt a találkozót, és az egyetem rektorán keresztül behívattak a szekuritátéra. Ott elém tettek egy papírt, rám szóltak, írjam le, mit énekeltünk ott a Metropolban, és kik voltak még ott. Majd rám zárták az ajtót, és négy óra múlva jött vissza a vallató rendőrtiszt az eredményért. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni az egészet, s egyetlen sort sem írtam le, csakhogy a személyazonosságimat magánál tartotta, s így minden kedden délután 6 órakor kellett jelentkezzek. Amikor már harmadik-negyedik esetben ültem 4 órát egyedül a rendőrség zárt pinceszobájában, eszembe jutott, akár el is tehetnek láb alól, s szüleim meg sem tudják soha, mi történt egyetlen gyermekükkel. Akkor nagyon megijedtem, s elkezdődött egy olyan huzavona, egyezkedés, írogatás, tagadás, aminek az lett a vége, hogy leírtam fogyatékos romántudásommal néhány, általam ismert magyar nóta szövegét, ami elhangzott vagy el sem hangzott ott. Egyikre mai napig emlékszem, mert a Rácsos kapu, rácsos ablak kezdetű nótát így fordítottam le: „Poarta cu plasa, fereastra cu plasa”. Bentlakó szobatársaim egész éjjel röhögtek romántudásomon. Közben elkerültem a nagyszebeni teológiára, és kihallgatásom megszűnt. Furcsa módon, amikor esperesekként kikértük a titkosrendőrség irattárából iratgyűjtőinket, az enyémben erről a pár hónapos ügyről egyetlen sort sem találtam. – A ’89-es változás lehetővé tette, hogy a németországi Göttingenben legyen peregrinus. Milyen emlékei vannak az ott töltött egy évről, s hol tudta később hasznát venni e neves egyházi intézményben tanultaknak? – 1989 előtt nem sikerült ösztöndíjjal külföldi tanulmányokat végezni, így 1991-ben éltem a lehetőséggel, és egy évet az alsószászországi Göttingenben tanultam peregrinusként. Akkor már negyvenéves, kétgyerekes apa voltam, s az ott eltöltött egy év már nem lett ugyanaz, mintha közvetlenül az egyetemi évek után lehetett volna továbbtanulni. Mégis szép emlékeket hordozok magamban, hiszen éppen akkor voltam ott, amikor a Kurze Strasse egyik házának bejáratához feltették Wolfgang Bolyai (így!) márványtábláját, aki ott tanult 1796–99 között. Naponta elsétáltam a Weender Strassén, és olvastam egyik épület emeleti ablakai között: Alexander Csoma de Kőrös 1816–1818. Erdélyi büszkeséggel állapítottam meg, a híres Göttingenben mi, erdélyiek képviseljük a magyar nemzetet, hiszen a közel 200 emléktáblán három magyar név olvasható, és mindhárman erdélyiek: Bolyai Farkas, Gyarmathy Sámuel és Kőrösi Csoma Sándor. – Hová szólt a kihelyezése, és milyen körülmények között igyekeztek eljuttatni Isten Igéjét a magyar lelkekhez? – Görgényszentimrére, amely áldott hely volt, és szép életszakasz épült fel belőle hat és fél év alatt. Az igazi gyakorlati, lelki felkészítést egy ötéves elméleti oktatás után ott találtam meg. Egy nagy múltú magyar polgári falu utolsó éveit élte a még látható várromjával, Bornemissza-kastélyával – amelyben erdészeti szakközépiskola működött –, és egy alig százlelkes, idősödő református közösséggel. Odatartozott Görgényüvegcsűr, amely alig volt 200 éves település, soknemzetiségű őslakosságából – olasz, sváb, bajor, cseh, román és magyar – erős magyar katolikus közösséggé formálódott, ahova házasság révén került egypár református. Majd odacsatolták az egykori szász falut, Alsóidecset, ahol egyetlen templomban tartottuk egymás után románul, németül és magyarul az ortodox, az evangélikus, majd a református istentiszteleteket. Utolsó évben hollandiai segítséggel épült egy református imaház, amelyet mai napig használnak. Mivel elég sok időm volt, akkor még foglalkoztam tudományos teológiai kutatással, bejártam kéthetente a Teleki Tékába. – Mikor érezte úgy, hogy – Isten akarata szerint – egy másik közösségben kell szolgálnia, hogyan alakultak a következő évek? – Valóban, az első gyülekezetváltás látványosan Isten akarata szerint történt. Marosvásárhely mellett, Jedden közel negyvenévi szolgálat után nyugdíjba vonult Ady József lelkipásztor. Jedd egy teljesen más munkaterület, ahol sok-sok lehetőség nyílt egy úgynevezett vidéki értelmiségi pályához. Természetesen sok mindent nem lehetett elvégezni. Mivel 11 évig éltem a faluban, megismerhettem az ősi székely település ezredvégi arcát, belső világát. Hat évet a ’89-es változás előtt és öt évet a változás után szolgáltam, éltem ott, el is terveztem, földolgozom a faluban lévő családszerkezeteket, lakossági összetételt, névhasználatot a változás előtti évtizedből és a változás utáni évtizedből. Sajnos, a felgyorsult közéleti és közegyházi tevékenység miatt erre már nem volt időm, de örök adósságként hordozom magamban, hiszen éppen ez alatt a két évtized alatt átalakult egy ősi székely közösség szerkezete, felépült és félig-meddig beleépült egy egészen új falu. Közben a Jeddhez tartozó Marosagárdon építettünk egy új református templomot, amely egész Erdélyben egyedi, hiszen szobrászművész által faragott belső bútorzata van. Kebelében már akkor beindult egy új templom építése, ami később valósult meg. Jedd kitörölhetetlenül él életem emlékeiben, hisz sok-sok minden történt 11 év alatt; ott alapítottam családot, ott született első két fiunk: Koppány Bulcsú és Ajtony Atilla, és az ottani megpróbáló, ám mégis szép szolgálat készített fel a későbbi egyházi, közéleti és médiabeli tevékenységemre. – Mit jelentett ’89 előtt egy falusi, egyáltalán egy erdélyi református gyülekezet lelkipásztorának lenni? – A mostani visszatekintésben is ugyanazt a vallomást vállalom fel, mint ami akkor megfogalmazódott bennem: a vidéken élő erdélyi magyar értelmiségből legjobb helyzetben a pap, a lelkipásztor volt. Általában szép szolgálati lakással szép családi életet élhetett. Nem befolyásolta őt a közlekedés időpontjához való alkalmazkodás, és volt egy egyedi, sajátos, népszerű élethelyzete. Családlátogatások során majdnem minden titkot és érzést, véleményt és felfogást megismert, mert mind az örömet, mind a fájdalmat valakinek el kellett mondani. Együtt álltunk sorba a kiporciózott cukorért, sőt tőlünk is elkérte a néptanács az évi 15 kg húskvótát. Ezért nagyon egymáshoz tartozónak érzett a falu. Vasárnap két méterrel magasabb helyről, a szószékről biztattam, intettem és erősítettem őket, s így elöljárójukként tiszteltek. A heti vallásórákon és ifjúsági összejöveteleken máshol már el nem mondott erdélyi történelemről és magyarságunkról tanítottuk őket, s ezért lelki, szellemi vezetőjüknek tartottak minket. Az 1948-ban beszüntetett kántortanító tevékenysége után egyre inkább a lelkipásztor, a pap maradt egy-egy falu egyedüli felelős értelmiségi őrállója. Ez nemcsak felelősséget, kötelezettséget jelentett, hanem tiszteletet, hálát és szeretetet is. Közel két évtizedes falusi lelkipásztori szolgálatom alatt, és még utána legalább két évtizedig számtalan jelét mutatták meg szeretetüknek és hálájuknak a Görgény-völgyiek és a jeddiek egyaránt. Hadd említsek meg egyetlen megható történetet. A Tudor negyedbeli tömbházrengeteg közötti cserealjai templomban szolgáltam már, és éveken át lóháton, lószekeren énekelve, székely népviseletben felöltözve bejöttek a jeddi fiatalok meghívni a szüreti bálba. Sokszor még a rendőri tiltás ellenére is vállalták a városi úton a lóhátas hívogatást. Mondjam azt, már csak ennyi is megérte értük, velük dolgozni! – Miért döntött úgy, hogy 1994-ben a jeddi gyülekezetet felváltja a cserealjival? – Lényegében három olyan motiváció volt a szolgálati hely változtatásához, amelyek személyi vagy családi vonatkozásúak. Korosztályunk nagy része úgy látta, jó az, ha egy lelkipásztor nem ül kevesebbet, mint 6-7 évet egy helyen, de 10-nél többet sem. Tizenegy évi jeddi szolgálat után jó volt váltani, változást keresni. Negyven és ötven év között voltam, és ez az életkor, amikor még egy lelkipásztort meghívnak, megválasztanak a gyülekezetbe, utána már túl öreg. A mi életpályánkban ez a kihívás is megjelenik. Ezek mellett egy jó másfél évtizedes lelkipásztori gyakorlattal a hátam mögött, egy németországi peregrinus év után úgy éreztem, egyházi és közéleti tevékenységben többet tehetek, s így indult el a médiával való együttműködésem, a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorába való bedolgozásom, a megyei lappal való jó kapcsolatom, majd pedig egyházi tisztségviselőként esperesi és generális direktori megválasztásom, megbízatásom. És volt mindennek családi vonatkozása is: nagyobbik fiunk már a marosvásárhelyi művészeti iskolában tanult, feleségem a filharmónia énekkarában énekelt, én a kántor-tanítóképző főiskolán tanítottam. Lehet, hogy ezek prózai érvek, de a lelkipásztor is teljes családi életet él, a gyermekei iránti felelősséggel és lehetőséggel. Időnként ez akár feszültséget is jelenthet egy-egy papi család életében, hogy melyiket tartsa elsőbbrendűnek. Hála istennek, mi mindezt egyensúlyban tudtuk tartani. – 2002-től a Vártemplom lelkésze, ami nemcsak nagy megtiszteltetést jelentett, hatalmas munkával is járt. Mit jelentett az Ön számára az a megbízatás, hogy egy olyan lelkész helyébe léphetett, mint Fülöp G. Dénes, a neves intézményvezető, -alapító, szellemi közösségépítő? – Vártemplomi lelkipásztornak lenni – legalábbis kívülről úgy látszik – státusszimbólum, hiszen nagy elődök sorába kell lépni, egy nagyon gazdag ötödfél évszázados múltat is ápolni kell. De az Erdély bármely gyülekezetében való szolgálat ugyanolyan értékes és fontos, legfeljebb nincs annyira rivaldafényben. Nem volt nehéz Fülöp G. Dénes utóda lenni, mert ismertem őt jól, és tudtam, nem az ő munkáját kell lemásolni vagy továbbvinni. Egyébként gyorsan változó világunkban az egyházi élet is változik, máskülönben igen konzervatív marad, s elveszíti az ifjúságot. Egész konkrétan: megtartottuk és tovább működtettük a Fülöp G. Dénes által elindított intézményeket, a kántor-tanítóképző főiskolát, működik a Calepinus nyelviskola, az általa 2000-ben elindított Új Kezdet megünnepelte múlt évben a 200. számát. Közben megjavítottuk a Vártemplom több mint kétszáz éves műemlék orgonáját, Németországból ajándékként hoztunk egy százéves koncertorgonát, s mindez azért érdekes, mert a Vártemplom ma az egyedüli templom, ahol két koncertorgona működik, és van, amikor egyszerre, együtt szólal meg a két hangszer. Azt hiszem, ez Erdélyi unikum. – Milyen a lelkipásztor családi élete: áldás vagy terhes elkötelezettség? – Van egy régi mondás: a lelkipásztor lakásának fala üvegből van, és ez nem is rossz. Hosszú időn keresztül a papi család élete példa volt egy-egy faluban, s ezért el is várták a papgyerekek erkölcsösebb viselkedését. Ez a fajta példaadás változott, de még mindig van egyfajta elvárás a lelkipásztori család életvitelét, viselkedését illetően. Ritkán beszélnek arról, hogy legnehezebb a lelkipásztor feleségének, hiszen ott kell élnie falun, vidéki környezetben akkor is, ha városon nőtt fel, vagy éppen kolozsvári egyetem végzettje. A papi családnak más az „időbeosztása”, mert szombat-vasárnap a lelkipásztor szolgál, s így nincsenek szabad hétvégi közös kirándulások. – Több könyve is megjelent, s rendszeresen kiadják a Vártemplom egyházi lapját, az Új Kezdetet. – Eddig két könyvem jelent meg. Az első Kolozsváron, 2004-ben: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok címen. Rádióban elhangzott, valamint világi és egyházi újságokban megjelent elmélkedések, emlékezések gyűjteménye. Alcíme szerint református publicisztikai írások Erdélyből. Másik könyvem már egy világi kiadónál jelent meg Kolozsváron, a Fehér Holló sorozatban, és 33 egyházi riportot tartalmaz, címe: Ahol még magyarul szól a zsoltár. A Vártemplom gyülekezeti lapját Fülöp G. Dénes lelkipásztor és Adamovits Sándor presbiter, MÚRE-tag alapította. Sikerként könyveljük el, hogy 18 év után is megjelenik minden hónapban 20 oldalon, színes borítóval, s benne vallásos témájú írások mellett történelmi, képzőművészeti, irodalmi beszámolók, elmélkedések olvashatók. Már az első számtól kezdve a második oldalon egy vers jelenik meg, s így eddig legalább 200 – nagyrészt vallásos – verset közöltünk. Remélem, nemsokára könyv formájában is napvilágot lát az általam 14 hónapon át szerkesztett reformációs sorozat, amely minden szerdán jelent meg a Népújságban 500 éves a reformáció címmel a protestáns Marosvásárhelyről. Öt évvel ezelőtt elakadtam az Őszinte vallomás a besúgásról című emlékezésemen. A megírt 35 fejezethez még jön(ne) hat fejezet, de nehéz újrakezdeni egy leállt, félbeszakadt munkát. Talán a Nyelvleckék címen, szintén a Népújságban kéthetente megjelenő sorozatból is lesz egy könyv, hiszen már kb. 70-80 között van a számuk, és gyakoriak a visszajelzések. Feleségemnek megígértem, hogy a Vártemplomban elmondott prédikációkból összeállítok egy kötetre valót. – Hogyan látja a protestáns gyülekezetek következő 500 esztendejét, és mennyire kell az Istenbe vetett hit a megmaradáshoz, az állandóan fenyegető, fejünk fölött „ingadozó” világkatasztrófa elkerüléséhez? – Szerintem egy 500 éves nagy, kerek évfordulós visszatekintés igazi értéke a megtett út eredményeinek felmutatása. Ez a jövőt is építi! Amint a protestáns Marosvásárhely múltjáról szóló cikksorozatot szerkesztettem, azalatt ismertem fel, mekkora erőt és értéket, kultúrát és közösségi összetartást jelentett az egyház, a hit megélése. Csak egyetlen kézzelfogható igazolást említek: amikor Trianonban kimondták az elszakadást, Marosvásárhelyen két református, egy unitárius és egy evangélikus templom volt. Amikor beindult a kommunista fejmosás, ebben a városban három református templom volt, egy unitárius és egy evangélikus. 2017-ben van tíz református templom, két unitárius, egy evangélikus és egy baptista. Negyvenéves lelkipásztori és tizenkét éves esperesi tapasztalatom alapján állapítottam meg: az erdélyi magyarság közösségi léte, szeretetszolgálata, sokszor nemzeti megemlékezése és megélése a templomokhoz kötődik. Túl sokat csalódtunk politikai pártokban vagy éppen nemzeti intézményeinkben; az egyház maradt közösségi létünk utolsó mentsvára. Ennek szép jele és élő bizonyítéka: ma Erdélyben állandóan renoválják, szépítik templomainkat, sőt még mindig épülnek új templomok, holott öregedik, apad az erdélyi magyarság. 500 év nagy idő, de legalább 100 évre merek ígérni: ha az egyház állandó megújulásában megtalálja továbbra is helyét az erdélyi társadalomban, az emberek pedig újból és újból felismerik e változó, mulandó világban az örök értékeket, akkor a reformáció 600. esztendejében is lesz ünnepi felvonulás Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön. – Gyakran látjuk írásait, szerkesztett anyagait a Népújságban, s már évek óta Ön szerkeszti a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorát is. – A Népújsággal van egyfajta hivatalos és egy személyes kötődésem. Egy nagy múltú megyei lap, amely még mindig a legolvasottabb Maros megyében, s helyet kell adjon annak a lelki-szellemi szolgálatnak, amelyet az egyház tölt be. A Marosvásárhelyi Rádióval való kapcsolatom már két évtizedes. Alig indította el Kelemen Ferenc a Hitvilág műsort, nemsokára református részének szerkesztéséhez hívott, s egy kicsit egy időben ott is ragadtam. Később – egyházkerületi és egyházmegyei elfoglaltságom miatt – ritkábban hallottak, ma már más adásokban is igénybe veszik az egyház, a lelkipásztor által megjelenített tevékenységet, szolgálatot. – Mint friss nyugdíjas, mivel telnek napjai? – Elég gyakran igénybe veszik szolgálatomat. Van egy négy és fél éves unokám, aki hetente egy nap a nagyszülőké, érkezik a kislány unoka is, és végre felújíthatom Pókában az egykori hagyományos gyümölcsöst. Merész álmom visszahonosítani azokat a gyümölcsfákat, virágokat és díszfákat, amelyek egykor sajátossá, egyedivé tették régiónkat… – Szeret utazni? Hol járt a nagyvilágban? – Nem vagyok világutazó, habár voltam Brazíliában és Litvániában, vagy éppen Görögországban. Legmeghatóbb utazási élményem az volt, amikor a munkácsi várnál megállapíthattam: mindenik elszakított területen imádkozhattam. Délvidéken még akkor prédikáltam – 1997-ben –, amikor éjszaka jól lehetett hallani a lövöldözéseket. Szlovéniában olyan istentiszteleten vettem részt, ahol egyik éneket szlovénül, a másikat pedig magyarul énekelték, mert már annyira vegyes volt a magyar evangélikus közösség. Horvátországban ottjártunkkor javították a félig lebombázott szentlászlói református templomot, Felvidéken még leégése előtt megcsodálhattam, belülről is, Krasznahorka büszke várát. Németország jelentett számomra sok szép élményt, de ugyanolyan öröm egy-egy hazai kirándulás a Szászföldön, Dél-Erdélyben, Kalotaszegen vagy a Mezőségen. A harinai evangélikus vagy a somkeréki református templom, a lassan eltűnő szentbenedeki Kornis-kastély, a mezőségi tóvilág nádas, vadrucás hangulata ugyanolyan öröm és élmény, mint Prága vagy Krakkó zsúfolt főtere. Én ezt a másságot, egyediséget, Erdély csodálatos tájait szeretném ezután jobban megismerni. Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely) 2017. november 17.Magyar szórvány napja DévánMagyarságunk erős várunk Színvonalas előadásokkal ünnepelte meg szerdán délután a dévai magyarság a szórvány napját. Zene, vers, tánc, tudományos előadások: a Teglás iskolában gazdag program várta a szép számban összegyűlt magyarokat. Az ünnepség az iskola aulájában kezdődött a tanintézmény diákjainak előadásával. Óvodásoktól egészen tizenkettedikesekig, szinte minden korosztály fellépett, bemutatta művészi tehetségét. Az óvodások és elemi iskolások dalocskákkal és táncokkal, a nagyobbak hazafias versekkel és dalokkal – valamennyi korosztály nagyszerűen szerepelt, az aulát zsúfolásig megtöltő tömeg vastapssal jutalmazta a lélekhez szóló, felemelő előadást. A diákokat felkészítő pedagógusok – Csatlós Zsófia, Dulinszky Izabella, Mészáros Enikő, Mazilu Gizella, Virág Ádám, a Szent Ferenc alapítvány munkatársai és különösképpen Lengyel Izabella – ismét nagyszerű munkát végeztek. A diákok fellépése után Demeter László tudományos előadása következett az Erdővidék nagyjairól. Demeter László meghívása nem véletlen. Baróti muzeológusként, Demeter László az Erdővidék történelmének minden apró részletét ismeri. Szerdai előadása azonban az onnan származó nagy személyiségeket mutatta be röviden, jellegzetes székely humorral megspékelve. Kriza János (a néprajz atyja), Apáczai Csere János, Baróti Szabó Dávid (nyelvújító), Gáll Mózes (író), a Kálnoky és Vargyasi nemesi családok, Köpeczi Sebestyén József (Románia címerének megtervezője), Csereiné Zatureczky Emília (a székely nemzeti múzeum alapítója), Nagybaczoni Nagy Vilmos (tábornok, Magyarország egykori honvédelmi minisztere) vagy Benedek Elek – valamennyien olyan nagy személyiségek, akik Erdővidékről származnak, és meghatározó szerepet játszottak az egyetemes magyar nemzet sorsa, kultúrája és tudománya alakulásában. Nemcsak velük büszkélkedik a kis székely térség, Demeter László további híres személyek pályafutását is bemutatta. Mivel a szórványnap a Hunyad megyei Marosillyén született és Székelyföldön nevelkedett Bethlen Gáborhoz kapcsolódik, nyilván Erdély aranykorának fejedelméről is megemlékeztek. Noha politikai és katonai pályafutását is említette, Kun-Gazda Gergely előadása a nagy fejedelem művelődéspolitikáját mutatta be. A református fejedelem a nyugati híres egyetemekkel egyenrangú akadémiát hozott létre Erdélyben, hogy az itteni tehetséges fiatalok ne kényszerüljenek nyugatra menni tanulni. A tanintézményt Gyulafehérváron, Erdély akkori fővárosában alapította, s neves német professzorokat hívott meg oktatni, köztük a sziléziai (akkor Németország, 1945 után Lengyelország) Martin Opitzt is, akit a német költészet atyjának tartanak. A neves – főleg német – professzorok elcsábítására európai szinten magas bérezést biztosított, a kollégium fenntartására pedig több település adóját szánta. A tudás ugyanis a felemelkedés egyik legfontosabb pillére, ezt Bethlen Gábor már akkor felismerte! Az általa létesített tanintézmény az évszázadok alatt híressé vált, ma is működik, Nagyenyeden – ahová néhány évtizeddel alapítása után költözött át a törökök gyulafehérvári pusztítása nyomán – Bethlen kollégiumként. Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad) 2017. november 25.Meséskönyv helybeli kincsekrőlMég a nyomdafesték illatát is érezni lehetett a friss kiadványon. Írója – a lányos apa – meseruhába öltöztetve hozza közelebb az óvodás korú gyerekekhez a számukra még alig ismert világot, a szűkebb szülőföld kincseit-érdekességeit. Mikóújfaluban telt ház, népes gyereksereg és sok fiatal jelenlétében mutatták be a helybeli tollforgató, Ilyés András Zsolt meséskönyvét (A Bedő-borvíz titka, Gyergyószentmiklós, 2017). Az ifjú tollforgató szűkebb környezetéről meseszerűen szól, miként Benedek Elek tette az Édes anyaföldem című könyvében. A meseíró természeti és történelmi ismereteit szőtte mesébe: a kötetnek címet adó, százak és ezrek kedvelt ásványvízforrását, az Olt-völgy nagy ajándékát, a kincset érő köveket, melyekből házat épít az Olt menti ember, a falu keletkezését, a település nevét. Az Újfalu fölött egykor tüzet okádó Nagy Murgó-hegy kialudt vulkán titkát a Csodálatos kovácsműhely című kétszakaszosban fedi fel. Egy nyolcsorosban játszi könnyedséggel ismerhetjük meg az újfalusi asszonyok egyedi készítményét, a rakottágat (Dal a rakottágról). A kötet színes illusztrációit a helybeli származású Bujdosó Rita készítette, a borító Szente Csaba János munkája. A mesébe foglalt forrás vizét mindenki megkóstolhatta, ott sorakozott az ünnepi asztalon, s ott állt a borvízzel készített rakottág és palacsinta is, mindenki örömére. Az ünnepibe öltözött gyerekek – Kiss Vencel, Nagy Tünde Mónika és a meseíró kislánya, Ilyés Helga Anita – a meséskönyv egy-egy versikéjét mondták el. A kiadvány sokszorosított, színezetlen illusztrációit egy hosszú asztal mellett népes gyereksereg színezte. Ott láthattuk a meseíró előbbi könyveit is: Ezer egy éjszaka, Debrecen 2012, Hová tűntek a tojások és Elrejtett névjegyek, Marosvásárhely és Csíkszereda, 2014. A Föld gyomrában készülő Bedő-borvíz igazi összetételéről, keletkezéséről, gyógyjavallatairól e sorok írója beszélt. A rendezvényt a helybeli fiatalok egyesülete, az IKÚ (Ifjúsági Klub Újfaluért) szervezte. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 6.Húsz önálló oktatási intézményKós Károly nélkül Sepsiszentgyörgy tanácsa rendkívüli ülésén hagyta jóvá a megyeszékhely iskolahálózati tervét a 2018–2019-es tanévre. A testület magyar ellenzéki pártja, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselői tartózkodtak a szavazásnál. Az EMNP nem akarta elutasítani a tervezetet, mert „nagyjából jó”, de elfogadni sem tudta, mert az a jelenlegi állapotot konzerválja, amelyben a Kós Károly Iskolaközpont nem önálló intézmény. – Ha mi a bíróságon azért perelünk, hogy ismét önálló intézmény legyen a Kós Károly Iskolaközpont, akkor nem támogathattunk egy olyan tervezetet, amelyben ez továbbra is a Puskás Tivadar Líceum alárendeltségébe tartozik – magyarázta Bálint József. Az EMNP megyei elnöke változatlanul abban bízik, hogy a bíróság megsemmisíti a helyi tanács határozatát, amellyel – „a törvényes procedúra áthágásával” – 2017. szeptember 1-jétől megszüntette a Kós Károly Iskolaközpontot. Az elfogadott iskolahálózat húsz jogi személyiséggel rendelkező tanintézményt jelent. Ebből négy óvoda: Benedek Elek, Csipike, Gulliver, Hófehérke; öt gimnázium: Ady Endre, Gödri Ferenc, Néri Szent Fülöp, Nicolae Colan és Váradi József; nyolc líceum: Plugor Sándor, Református Kollégium, Mikes Kelemen, Székely Mikó, Mihai Viteazul, Puskás Tivadar, Berde Áron és Constantin Brâncuşi. Önálló intézményként működik még a sportiskola, a Gyerekek Palotája és a Tehetséggondozó Központ. Két bölcsőde, tíz óvoda és három iskola ezen intézmények alárendeltségébe tartozik. A kormány vonatkozó rendeletének megfelelően a helyi tanácsoknak december 12-ig kell jóváhagyniuk az iskolahálózatokat, amelyekre a tanfelügyelőség dolgozza ki a beiskolázási tervet. Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. december 17.TUDÁSZ – Hargita megyei döntőSzent Lászlótól a reformációig címmel hétfőn délután fél kettőtől rendezik meg a székelyudvarhelyi volt Stúdió moziban a népszerű középiskolás vetélkedő, a XXIX. TUDÁSZ Hargita megyei szakaszát. Az értékes nyereményekért folyó küzdelemben Arany János is szóba kerül, hiszen idén ünnepeljük születésének 200. évfordulóját. A kérdések a szokásos érdekes módon lesznek megfogalmazva, szó lesz vitézségről, hősökről, szentekről és inkvizícióról, csatákról és szerelmekről. A részt vevő középiskolák: Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium, Benedek Elek Pedagógiai Líceum, Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola (Székelyudvarhely), Márton Áron Gimnázium, Segítő Mária Gimnázium (Csíkszereda), Salamon Ernő Gimnázium (Gyergyószentmiklós), Mircea Eliade Gimnázium (Segesvár). A belépés ingyenes, a szervezők szeretettel várnak diákot és felnőttet egyaránt. Kápolnási Zsolt / Székelyhon.ro 2017. december 19.Kopjafa Konsza Samu emlékéreA barátságtalan, zimankós idő ellenére a nagybaconi általános iskola udvara tegnap délelőtt olyan emberekkel volt tele, akik ismerték, szerették és tisztelték a falu talán leghíresebb szülöttjét, a pedagógusként, nyelvészként és néprajzkutatóként is jelentős életművet alkotó Konsza Samut. Az iskola tantestülete névadójuk emlékére kopjafát állíttatott, majd a délutáni órákban a kultúrotthonban a diákok mesefeldolgozások, gyermekjátékok és néphagyományok révén mutatták be, mily hatalmas és változatos Konsza Samu öröksége. A nagybaconi ifjúsági fúvószenekar játékát követően Mihály Enikő VI. osztályos diák ismertette Konsza Samu életpályájának meghatározó állomásait, majd Baló Ervin iskolaigazgató szólalt fel. Mint mondotta, tíz éve merült fel először, hogy a Benedek Elek nevét viselő iskolának jobb, találóbb nevet kellene adni. Nem mintha a nagy mesemondó nem lenne a mai nemzedék számára is követendő példa, de ő Kisbacon szülötte. Némi kutakodás után döntöttek úgy, Konsza Samunál iskolájuk számára jobb névadót nem is találhatnának. A nagybaconi, székelyudvarhelyi diákévek és a budapesti egyetemi élet után Szászvárosban tanított, majd az első világháborúban szerzett sérüléséből lábadozván kezdett néprajzkutatói munkába, Sepsiszentgyörgyre kerülve diákjai bevonásával – bár a román hatalom akkor sem nézte jó szemmel az ilyesmit – gyűjtőmozgalmat szervezett, amelynek több évtized múlva eredménye a Háromszéki magyar népköltészet, illetve a Szegény ember kincse című munkája lett. Felismerve az értékes munkát, Nagybacon közössége ápolni próbálta emlékét, titokban kopjafát állítottak neki sírjánál. A mostani kopjafát Farkas István készítette, a rajta levő motívumok – székely kereszt, molnár gombja, székely csillag és nap, az élet vize és a harang – hazaszeretetéről, kiemelkedő munkásságáról, nemzetségéről beszélnek, s arra figyelmeztetnek, emlékét őrizzük, mint drága kincset. Beján Boglárka szavalását követően Molnár Sándor helybeli református lelkész áldásában arról beszélt, milyen fontos jelkép is a protestáns székelység számára a kopjafa: nemcsak emléket állít, de emlékeztet elődeink életére, cselekedeteire és a közösség részére hajtott hasznukról. Konsza Samu kopjafájának van miről beszélnie, hiszen gazdag, a legszélesebb értelemben vett közösséget szolgáló emberről regél. Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 19.– beszélgetés Bartos Zsuzsával, az Alkonyőrzők szerzőjével –„Édesanyámnak köszönhetem a könyvek szeretetét” Bartos Zsuzsa 1980-ban született Kovásznán, de szülei Kézdivásárhelyen laktak, a céhes városban nőtt fel. A Bod Péter Tanítóképzőben induló Református Kollégium legelső évfolyamán érettségizett, jelenleg Brassóban lakik a férjével és két lányával. Az Alkonyőrzők két kötete a magyarországi Könyvmolyképző Kiadó Kft. gondozásában jelent meg, ahol Zsuzsa időnként szerkesztőként is bedolgozik. Már a következő kötetét írja, amiben a közösségi média szerepének a jövőjét gondolta tovább. – Kisdiákként is jobban érdekelte a betűk világa a számokénál, vagy ez nem ennyire egyszerű? – Ez biztosan nem ennyire egyszerű, mert vannak, akiknek mindkettő megy. Ebben a kérdésben én inkább a sztereotípiát erősítem, és ezt már kisdiákként szélsőségesen tettem. Matematikából mindig bukásra álltam, miközben irodalomból és nyelvtanból kitűntem. Ennek ellenére a számbirodalom egyenleteitől sajnos mai napig nem sikerült megszabadulni, a gyerekeim tankönyveiből visszaintegetnek. – Hogy emlékszik vissza, már gyerekként is vonzották a könyvek? Sokat olvasott? Ha igen, milyen jellegű köteteket? – Imádtam olvasni gyerekként, a „napestig Benedek Elek”-korszakomat főleg elvtársazó ifjúsági irodalom követte, hiszen nem volt ekkora kínálat, mint most. A korszakváltással egyszerre rengeteg minden ránk zúdulhatott, de még nem tudtunk válogatni. Így tiniként meglehetett a romantikus ponyva korszakom, majd a dugiban olvasott krimiké, aztán volt sznobulós időszakom is, amikor azt hittem, jobban megértem az életet, ha a fikciót félreteszem, és csak filozófiát vagy csak teológiát olvasok. Sajnos, a fantasztikum valahogy kimaradt, nem volt nálunk akkora hagyománya szerintem, így sokáig azt sem tudtam, van olyan, hogy Tolkien vagy Bradbury. Tizenhat éves koromban kezdtek érdekelni a klasszikusok, és ez nagyon emlékezetes időszak maradt számomra, mert ekkor érkeztem el oda, hogy már nemcsak a történetekért olvastam, hanem magáért az olvasás hangulatáért is. – Volt-e esetleg olyan tanár vagy más személyiség, aki nagy befolyással volt önre diákkorában, akire felnézett vagy aki netán az irodalom felé irányította? – Édesanyámnak köszönhetem a könyvek szeretetét. Minden akkor kapható mesekönyvet megvásárolt nekünk, és könyvtárba is rendszeresen mentünk. Később, amikor már egyedül is el tudtam menni, az én feladatom volt, hogy könyvet válogassak neki. Néha persze mellélőttem a választással, de rengeteg kötetet le kellett venni ehhez a polcról, és tájékozódni, miről szól. Köszönettel tartozom a világirodalom-tanárnőmnek is, Németh Teréznek, aki annyira hangulatosan tudott mesélni a világirodalom gyöngyszemeiről, hogy alig vártam, kézbe vegyem órák után ezeket a könyveket is. Megmutatta, hogy a magas irodalomnak mennyire izgalmasak a szereplői. – Mikor kezdett írással is foglalkozni, mik voltak az első szárnypróbálgatások? Azokat kinek mutatta meg, milyen visszajelzéseket kapott? – Úgy tizenkét-tizenhárom éves korom körül azzal szembesültem, hogy képes vagyok a naplómban hazudni annak érdekében, hogy izgalmasabb, viccesebb vagy sokkal drámaiabb legyen egy-egy megtörtént esemény. Nemsokára rám tört az a késztetés is, hogy teljesen kitalált dolgokat hazudjak papírra és regényeknek nevezzem őket. Az első ilyen írásomat egy iskolás füzetbe körmöltem egy falusi nyaraláskor, miközben a könyveket messziről kerülő nagymamám nem értette, hogy az addig fára mászkáló lányba mi üthetett, hogy egész nap csak ül a diófa alatt és irkál. Aztán egyre-másra teltek meg a füzetek, mivel épp akkor jött divatba a Romana-sorozat, és úgy éreztem, olyanokat én is tudok írni. Fejembe vettem, hogy „gyártok” is egy saját sorozatot. Néha az osztálytársaim forgattak párat ezekből a füzetekből a pad alatt, csak remélni tudom, nem is emlékeznek arra, hogyan és miket írtam. Az első visszajelzést egy rövidke írásomra kaptam, amikor Miska bácsi a rádióban felolvasta az emberiség jövőjéről írt fogalmazásomat. A következőt már huszonévesen kaptam kiadóvezetőtől, aki egy dél-afrikai történelemmel foglalkozó regényemet e-könyvre ajánlotta be egy ezzel foglalkozó céghez. – Hogyan születtek meg az Alkonyőrzők-könyvek? Emlékszik, honnan, mikor jött az alapötlet, a karakterek, és azok hogyan forrtak regénnyé? – Pár évvel ezelőtt írtam egy sci-fi novellát, és velem maradt az érzés, hogy egy klónos történetből annyi mindent ki lehetne hozni. A központi témám eredetileg a negatív érzelmek kiküszöbölése lett volna, mivel a valóságban épp egy olyan társaság foglalkoztatott, amelyikben az emberek minden helyzetben vidámak és közvetlenek próbáltak lenni. Túl mesterkéltnek éreztem az egészet, és szerettem volna megvizsgálni egy történetben, hogy miért van szükség a negatív érzelmek megélésére is, miért fontos az autentikusság, és hogy egyáltalán mit jelent emberinek lenni. Csakhogy ötven oldal után elakadtam, mert szörnyen untam az egészet. Kidobtam a megírt fejezeteket, lefokoztam a főszereplő klónlányt és előléptettem az antagonista oldalán álló drámai múltú mellékszereplőt. Ezzel viszont teljesen új motivációk és témák kúsztak a regénybe, és egy egészen más történet kerekedett. A különböző toposzok és témák közt létrejövő összefüggéseket végig tudatalatti folyamatként éltem meg, csak a végén jöttem rá, hogy a témám tulajdonképpen a mulandóság, és hogy a klónozásnál sokkal jobban érdekel az apa-lánya téma és a gyerekvállalásban rejlő bátorság. – Melyek azok a lépések, amelyek során egy ötletből kézzel fogható, nyomtatásban megjelent regény lesz? – Megszámlálhatatlanul sok kis lépés van, és ezeket egyenként kell megtenni, kezdve onnan, hogy minden nap leül a szerző, és valamennyit dolgozik a kéziratán. Ez nem mindig kalandos flow-állapot, van, amikor az ember kemény szellemi munkaként éli meg. Évekig szoktam érlelni az ötleteket, megírás közben is gyakran átírok jeleneteket, különböző nézőpontokat használva, csiszolom a mondatokat, játszom a cselekménypontok mozgatásával, kidobok egész fejezeteket, elakadok, feladom, aztán újrakezdem. Azt mondják, a megjelenő írót nem az különbözteti meg az amatőrtől, hogy tehetségesebb, csupán annyi, hogy rengetegszer átír, sosem gondolja úgy egy kéziratról, hogy kész van, nincs mit javítani rajta. Persze, tudni kell elengedni a kezét is, de ez már megint egy másik alkotói téma. Miután befejeztem az Alkonyőrzőket, elsőre be sem küldtem az Aranymosás pályázatra, bármennyire kísértett, mert éreztem, hogy még maradt benne kibontatlan szál, és megvártam a következő év végét. Ezt követően maga a pályázat is felölelt kerek egy évet, és csak 2015 vége felé tudtam meg a kiadóvezető végső döntését. 2016 januárjában folyt a szerkesztés, ősszel a nyilvános borítópályázat és tördelés, és novemberben jött a megjelenés. Tehát két év telt el a kézirat tényleges befejezése után. Egy könyv hosszú munka eredménye, nemcsak az író fektet bele akár éveket is, de legtöbbször a nagyobb kiadók is, és több ember munkája is benne van. Évente sok száz kézirat keresi a kiadóját, ezekből nagyon-nagyon kevés jut el kiadásig úgy, hogy az írónak fizetnek és a könyve országos terjesztésbe kerül. A kezdő írókat a sok hasztalan próbálkozás könnyen odáig sodorja, hogy elhiszik, a fejlődést meg lehet spórolni. Elhiszik, hogy nekik kell fizetniük egy megjelenésért, a kéziratnak sem kell profi csapat, sem szerkesztés, sem korrektor, sem grafikus, így sokan a magánkiadás útját választják. Szaporodik az írói hiúságra épült cégek száma is, amelyek bármit kiadnak, ha temérdek pénzt fizetünk. Aztán jöhet a villogás. Én úgy gondolom, érdemesebb a nehezebb utat választani, küzdeni, és odáig fejlődni, hogy a hagyományos kiadók foglalkozzanak vele, mert a tehetség nem elég, rengeteget kell írni, olvasni, és tanulni, tanulni. Külföldön például tanítják a zsánerírást szakmaként, és mostanában magyarul is tanfolyamok indulnak, egyre több cikk születik, egyre több írástechnikai könyv elérhető, pályázati lehetőségek is adódnak. Soha nincs egy pont, ahonnan nem kellene tovább fejlődni, a megjelenés után újabb kihívások lesznek, és bármit sugalljon is a mai marketing, írók esetében szerintem a cél még mindig egy minőségi kézirat. A publikálás felelősség. – Milyen érzés volt kézben tartani az első kiadást? – A csodákra szeretek rácsodálkozni, és az, hogy egy fejemből kipattant történet felöltözik és útra kel, egy csoda. A budapesti könyvbemutatón fogtam először kézbe a könyvet, tehát egy könyvölelgetés vagy örömsikítás nem lett volna túl elegáns, de utána sokáig levettem a könyvet minden nap a polcról, hogy valóságként megtapogassam. – Sokféle címkével illetik az Alkonyőrzők két kötetét (disztópia, ifjúsági, kortárs, sci-fi, romantikus, társadalmi sci-fi), ön hogyan jellemezné? – Én a könyvemet egyszerűen csak sci-fi címkével illetem, élek azzal, hogy tág fogalommá vált a spekulatív fikción belül. A sci-fiben az a jó, hogy bár szabadon szárnyalhat a fantázia, és egy külön világot lehet teremteni, mégis megmarad a lehetségesnek a látszata, hiszen egy jelenből vett tudományos vívmányt vagy társadalmi tendenciát nagyít fel és gondol tovább. Néha egy kor sci-fi regényei sokkal reflektálóbbak a kortársnál, mert a múltunk és a hétköznapjaink helyett arról árulkodnak, hogy épp mitől félünk, mi foglalkoztat. Megíráskor azonban nem igazán bajlódtam azzal, hogy milyen címkékhez illőt írjak, csak hagytam, hogy sodorjanak magukkal az elképzelt világ szereplői, rángatott a mesevágy. Nem szeretem, ha valami túlságosan bedobozoló, persze, jó tudni, hogy a kiadhatóságnál az is szempont, hogy a könyv besorolható legyen, akkor válik eladhatóvá, lesz célközönsége. A könyvpiac eltartóinak a kedvencei nem a kísérletező könyvek, hanem a megszokott sablonokkal építkezők. Esetemben nemcsak hogy a kategorizáláshoz nem volt meg a terep, de még ismeretlen, kezdő író is állt mögötte. A kiadó mégis felkarolta, sőt duplaborítóval jelentette meg, hogy növelje az esélyeit. Lehet, hogy így támogatták bennem az írót, aki még mindig kicsit keresi az utat. Nálunk a sci-fi ugyanis még mindig férfiírók területének számít, és a továbbgondolások is gyakran férfiszemléletűek. Pedig szerintem az egyéni, mikroszintre lehozott kérdések ugyanolyan fontosak, mint a MI vagy a Mars kolonizálása. Ugyanis ezek a kérdéseink nem változnak, csak különböző korok különböző válaszokat adnak rá. Filmek esetén is a körülrajongott látványosokkal szemben a kis költségvetésű, fura hangulatú, indie sci-fiket szeretem, amik világmegmentés helyett pár szereplő dilemmájára fókuszálnak. Szeretek foglalkozni azzal, hogy a továbbgondolt fejlődések hogyan hatnak az emberi kapcsolatokra, a társadalmi átrendeződésre, és azt hiszem, továbbra is picit ilyen „korcs” könyveket fogok írni, csak talán több tudatossággal. – Milyen fogadtatásra talált a regény, figyelembe véve, hogy lépten-nyomon azzal riogatnak, a könyv halott, a „mai fiatalok” nem olvasnak? Mennyire tartja igaznak ez utóbbi állításokat? – Szerintem nem igaz, hogy a mai fiatalok nem olvasnak, és azt sem tartom kizártnak, hogy általában olyan felnőttek állapítják ezt meg, akik maguk sem olvasnak. Például a Könyvmolyképző Kiadónak is több tízezer fiatal olvasója van, akik várják az új megjelenéseket. Látni őket a könyvtárakban, a moly.hu oldalon, hallom, miket olvasnak a lányaim osztálytársai, és könyvet vásárol minden gyerekes ismerősöm. Mindig, minden generációnak voltak olvasó fiataljai és nem olvasók, ez ma sincs másként. Az igaz, hogy ma már több minden versenyez a fiatalok figyelméért, ugyanakkor sokkal nagyobb, színesebb és csalogatóbb a könyvkínálat is. A papírkönyvet már temették a fonográf, a napilapok, majd a tévé megjelenésével is, ahogyan most az internetes böngészés meg az e-könyvek korában is, mégsem megy ki a divatból. Sőt, minél inkább felgyorsul körülöttünk a zajos világ ingerözöne és a képernyővillogás, annál inkább nőhet annak az igénye, hogy behúzódjunk időnként a sarokba egy időtlenségi állapotot előidéző, hangulatos könyvvel. Egy olvasó elméje ugyanis nyugodt elme, nem pedig nyüzsgő. Kreatív, nem bamba. Gondolkodó, és nem uniformizálható. Jó helyeken az olvasás menő, nem hiába írnak a világ fontos emberei is évi könyvajánlókat. A fiatalok hamar rájönnek arra, hogy a könyvek olyanfajta egyedi élményt nyújtanak, amilyent semmi mástól nem kaphatnak meg. Ehhez néha csak annyi kell, hogy számukra élvezetes történetekkel találkozzanak, megtalálják, mi érdekli őket, és ezekhez hozzáférhessenek. – Kinek ajánlaná olvasmányul a könyveit? – A kategorizálás különös dolog, érdekes volt látni, hogy amikor valami nem akar egyértelműen kategorizálva lenni, akkor mennyire mindenki arra tör, hogy ő eldöntse, megállapítsa, hogy hová tartozik és hová nem. Carlos Ruiz Zafón szerint a könyvek tükrök is, mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz. A könyv kezét elengedni pedig azt is jelenti egy szerző számára, hogy a fogadtatásba minden beleférhet. Örülök annak, hogy a fogadtatás annyira sokféle lett, mint amilyenre általában sikerülhet az emberek találkozása is. Életszerűen vegyes. Vannak olvasók, akiknek nagyon tetszett, és vannak, akik mást vártak el tőle. Vékony azoknak az olvasóknak a keresztmetszete, akik egyszerre olvasnak sci-fit és nőies témákat is, így akik sci-fisek inkább, azok több technikai leírást és világábrázolást vártak el, akik viszont a szereplők érzelmi életére fogékonyak, azoknak a sci-fi keret volt túl sok, míg a fiatal olvasóknak a romantikus szál iránt voltak mások az elvárásaik, nekik még nincs benne a mulandóság íze. De volt olyan visszajelzés is, hogy sírt rajta, és olyan is, hogy ezután több sci-fit szeretne olvasni. A visszajelzett áthallások szerezték a legnagyobb örömet, és ezekből jöttem rá, hogy számomra sokkal fontosabb, hogy megértsenek és elgondolkodtassak, mint az, hogy szeressenek. Amiben általában mindenki egyetért, hogy a regény elgondolkodtató, egyedi, és van eléggé fura ahhoz, hogy ha épp el akarod dobni az agyad, akkor ezt kell olvasnod. Azoknak ajánlom tehát, akik valami fura, de elgondolkodtató kalandra vágynak. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
